"He exists in a world beyond our world"

Nem biztos, hogy pontos az idézet a Kardhal c. filmből (illetve Paul Oakendfold Dark Machine c. számából); a lényeg hogy ma reggel valami hasonló érzésem volt már megint. Bemondták a rádióban, hogy (sajnos elfelejtettem, mi a nevük) az a család, ami anno a Magyar Állam részére ajándékozta a Lipótmezőt az Országos Tébolyda (később: Pszichiátriai Intézet, mennyivel tudományosabban hangzik, nem?), most hivatkozik egy korabeli dokumentumra, ami alapján szeretné visszaszerezni saját tulajdonába a területet.

A dokumentum állítólag leírta, hogy ha 200 éven belül a területen megszűnik a Tébolyda vagy utód intézete, akkor a tulajdonjog visszaszáll a családra. Az tény, hogy még nem találták meg ezt az iratot, viszont biztos vagyok benne, hogy meglesz.

A lényeg ugye az, hogy voltak olyan tiltakozások (direkt nem írom, kiktől), miszerint az MSZP kiárusítja a területeket a szcientológusoknak meg természetesen zsidóknak; mire az MSZP feltette a kezét, hogy Ők ugyan sose de nem fogják (és én is azt gondoltam, hogy ezt már _tényleg_ nem tudják megcsinálni). Márpedig most itt van ez a kis trükk, amivel visszakerül magánkézbe a terület és ők már azt csinálnak vele, amit csak akarnak.

Szóval ezért volt az érzés, hogy van felettünk egy olyan világ, amiből én semmit sem látok, és ahol olyan dolgok történnek, amelyeknek mi csak a következményeit érzékelhetjük. Ne legyek paranoid?

OI – utoljára, remélem

Ma reggel ismét az Okmányirodában kezdtem a III. kerületben; mint ahogy írtam is korábban. Ezúttal a forgalmi engedély átiratása volt a cél, és meglepően gyorsan ment a dolog, 35 perc azzal együtt, hogy be kellett fizetnem a 6000 forintot (hja, a kibaszott forgalmi adatváltozás költsége is a költözés bújtatott állami díjainak egyike). Egy érdekes dolog volt, ami miatt ez a bejegyzés született: amikor aláírtam a papírt, amin a megváltozott adatok voltak (mint akaratommal mindenben megegyezőt), volt egy ilyen sor: “Adatletiltási jogával él? NEM”. Kíváncsivá tett, hogy miről mondtam le automatikusan, kérdezés nélkül, úgyhogy szóvá tettem a dolgot. Az ügyintéző tájékoztatott, hogy hát ez bizony az, aminek hangzik, Ők kiadják a személyes és gépkocsi adataimat kérésre, méghozzá egy olyan párosításban, ami máshol nem elérhető (v.ö. valaki felírja a rendszámomat, majd az okmányirodában megkéri a nevemet, címemet). Felettébb érdekesnek kezdtem találni és kérdezősködtem, hogy akkor ez most tényleg így van? Ja neem, magánszemélynek csak különleges esetben (!!!) adhatják ki; ez elsősorban pl. reklámcégek (!!!!!) számára van fenntartva. A következő kérdésemet ki lehet találni. A válasz az volt, hogy én itt nem igényelhetem, és Ő nem tudja átírni arra, hogy élek az adatletiltási jogommal; ezt külön írásban kell kérnem az Okmányirodától.

Végülis nem erőlködtem, hogy utánakérdezzek, hogy ez pontosan hogyan is megy. Hiba volt persze, de amúgy nagyon rózsás hangulatban voltam, hogy sikerült 2 hét alatt elintéznem a lakcím átiratást, és most már csak az APEH, TB, a bankok, biztosítók vannak hátra; hiszen a szolgáltatók mindent oda küldtek eddig is. De azért most elgondolkodtam, hogy akkor ez most hogy is meg mi van.

Gyurka

Most olvasom, hogy az oroszok vízre bocsátották egy új atomtengeralattjáró-osztály (jó hosszú szó!) első darabját, a Jurij Dolgorukij-t. Ezzel kapcsolatban az Index zavaros elemzésekbe bocsátkozik, hogy hogyan változnak ennek következtében az atom-nagyhatalmak erőviszonyai. Szerintem nagy faszság összehasonlítani ilyenek alapján, hogy melyik tengeralattjáró mennyi rakétát tud vinni, és azok töltete mekkora. Nem kibaszott mindegy? Ha teszem azt, Budapestre zuhanna a legkisebb, akkor nekünk már tényleg kibaszott mindegy lenne, hogy mekkora esett ránk és hogy egy elsőrendű, vagy másodrendű atomhatalom lőtte ki.

Szergej Ivanov kurvasürgősen monnyon le.

Nehéz dolog ez a szkennelés

Nem nagyon akar sikerülni egy normális fényerejű, színegyensúlyú képet előállítani. De legalább a kép sarkaiban nincs árnyékolódás, mivel ezt egy rendes szkennerrel húztam be a gépre. Ez a kis 10 perc alatt összecsapott rajzocska a most következő rövid hétvégén lévő Macska- és Törpenyúl kiállítás miatt készült. Sajna a finomabb vonalak nem látszanak a túl világos szkennelés miatt, de oda se neki.
nyuszko.jpg

Móka és kacagás

Tegnapelőtt ismét próbálkoztam az Okmányirodában az állandó lakcím átiratásával. Ez is érdekes menet volt. Március 5-én kaptam meg a Földhivataltól a papírokat, de mostanra sikerült leszervezni egy időpontot, részben a saját lustaságom miatt. Nálam volt minden papír, ami csak lehetett; de nem volt teljesen gördülékeny a dolog:

Ügyintéző: Az építtető lemondó nyilatkozata a tulajdonjogról?
Én: (odaadom)
Ü: Ez nem az építtető, hanem a telekre hitelt adó pénzintézet.
É: Na igen, de a kivitelező közben csődbe ment, az utolsó részletek beszedését pedig engedményezte a pénzintézetnek. Nekem erről az engedményezésről nincs eredeti példányom, de amúgy az pont nincs itt. Tehát lényegében ez itt a kivitelező lemondó nyilatkozata.
Ü: Na akkor ez nem lesz egyszerű. Földhivataltől van már valami?
É: (odaadtam)
Ü: A szerződésen …/A/20 a helyrajzi szám, és B épület I/8 a szám; a Földhivatal átvezetésében meg …./A/23, és B lépcsőház I/1. Most ez hogy is van?
É: Közben az Önkormányzat megváltoztatta a hrsz-ot és az elhelyezkedést is (mellesleg a házszámot is)…
Ü: (Az ügyintéző nő (nagyon rendes) elkezdett röhögni…)
É: … de van nálam egy papír az átvezetésekről. (odaadom)
Ü: Ezen nincs aláírás, pecsét.
É: Igen, ez nem hivatalos, de ennél több infóval nem rendelkezem.
Ü: Kitől kapta ezt a papírt?
É: Az eredeti kivitelezőtől, 2 éve. Azóta csődbe mentek. De elvileg az Önkormányzat adta ki; de legyen kedves egy pillantást vetni az adás-vételi szerződésre…
Ü: …Aha, 2003 december…
É: …szóval az elmúlt idő egy kicsit már egybemosódik.
Ü: Na jó, akkor ezen most elegánsan átsiklunk. Én akkor B lépcsőházat írok, mert ez szerepel az adás-vételiben.
É: Ahogy tetszik.
Ü: Na, a fenébe… elromlott a számítógép. Nem tudom kinyomtatni a lakcímkártyát.
(10 perc múlva)
É: Köszönöm. Hogyan tudom mindezt a forgamiban átvezetni? Téphetek új sorszámot, vagy…?
Ü: Hát, arra sajnos nem biztos, hogy van lehetőség. Február 15-től az Önök kényelme érdekében (!) bejelentkezni csak és kizárólag telefonon vagy Interneten lehetséges, nem lehet csak egyszerűen bejönni és sorszámot tépni. Kérdezze meg a recepción, hátha van még szabad hely, ha van, akkor telefonon hívja fel ezt a számot és jelentkezzen be ugyanide a megfelelő időpontra és akkor még ma visszajöhet.
É: (fogtam a fejem. A recepción persze nem volt szabad időpont. Egy héttel későbbre sikerült foglalnom egy időpontot, így mehetek újra. Azért gondoltam, megkérdem, hogy mégis mi kell az átíráshoz): Elnézést, állandó lakcím változás miatt forgalmi adatváltozáshoz mit kell hozni?
Ügyintéző 2 (más soron foglalkoznak ezzel; nyilván egy ügyintézőt csak egyetlen dologra tudnak betanítani (?)): Az attól függ, milyen adat változott…
É: Mint mondtam, a lakcímem…
Ü2: Hát, nem is tudom… hozza a lakcímkártyát meg a forgalmit mindenképpen…
É: (nabazmeg, ezt egyből gondoltam) Esetleg nincs valami papír, amire le van írva, hogy mit kell hozni?
Ü2: Az sajnos nincs. Érdeklődjön telefonon!
É: Viszontlátásra.

Azt hiszem, beidomítottak. És nem is vett 45 percnél többet igénybe. Hurrá a lakcímkártya!

Kurt Vonnegut (1922 – 2007) :-(

Hát, gyerekek, ez várható volt, de baromira sajnálom. Jöhetnek a közhelyek, amik ugye azért azok, mert igazak: A modern amerikai irodalom egyik legnagyobb alakja távozott közülünk. Nem igazán volt olyan megmozdulása, ami nekem ne tetszett volna, még a sokat kritizált Időomlást is szerettem, mint afféle összefoglalót az életéről.

Nem szeretnék itt hosszú nekrológokat írni, csak az jutott eszembe, hogy ‘45 februárjéban mindössze egy maroknyi hadifogoly élte túl Drezda bombázását, és köztük volt Vonnegut is – úgy gondolom, hogy ez egy felsőbb hatalom terve lehetett. Érdekes, kifordított gondolkodása és sajátos stílusa világszerte ismert és talán sokakat meg is változtatott.

Remélem, Vonnegut bácsi most megtapasztalja, hogy az angyalok valóban úgy szervezkednek-e, mint a maffia.

Már megint a zene

Kurvaunalmas kezdek lenni biztos, nade úgyis leszarom. 🙂 Megpróbálok nekiveselkedeni újból; és már az elején leírom hogy honnan hova akarok eljutni: Abból, hogy az emberek nem ülnek le zenét hallgatni csak a zenehallgatás kedvéért, el szeretnék jutni oda, hogy a legtöbb embernek nincs választási lehetősége, hogy milyen zenét hallgasson. Könnyebb lesz, mint gondoltam.

Tehát az első dolgot elég egyszerű bizonyítani: Talán egy, vagy két embert ismerek, akiről tudom, hogy időnként berak a hifibe valami normálisabb adathordozót, leül és figyel a zenére. A többiek mondjuk beteszik olvasáshoz, tanuláshoz, takarításhoz, interenetezéshez stb. az mp3-akat az asztali DVD-játékosba. Aki az első csapatba tartozik, tegyen ide egy “+1” hozzászólást; nem lesztek sokan. Régebben én is hallgattam zenét “csak úgy”; amikor a szobám kb. úgy nézett ki, hogy ágy, PC, CD-lejátszó, erősítő, hangfalak, meg egy szőnyeg. 🙂 Amikor megvettem a Dream Theater-albumokat, meg a Depeche Mode-lemezeket. Mondhatja bárki, hogy ezek “komolytalan” zenék, és hogy az igazi csávók/csajok jazz-t meg komolyzenét hallgatnak; egészségükre.

A következő dolog ugye az lenne, hogy elfogadjuk, hogy ha valaki háttérnek rak be zenét, akkor nem feltétlenül foglalkoztatja, hogy miről is szól a szám és hogy mennyire király volt ez a váltás az 5/4-edről 3/8-adra. Ez elkerülhetetlenül vezet oda, hogy az egyszerű, jól dúdolható zenék tarolják le a komolyabb odafigyelést igénylőket. (Arra most nem térnék ki, hogy az emberek lettek-e igénytelenebbek (szerintem nem), vagy egyszerűen nem szánnak időt egy ilyen tevékenységre, hiszen ott a TV, vagy az egyéb rengeteg elfoglaltság, amiket az emelkedő életszínvonal hozott elő. pl. ki a faszom járt 20 éve kreatív boltba és ragasztott szalvétát otthon?)

Az egész nyilván úgy kezdődött, hogy egy zenekar elkezdett ilyeneket játszani, és meglepődve tapasztalták hogy dől a lé, dőlnek az emberek a koncertekre. (Mivel közel sem gondolnám, hogy értek a zenéhez, nem szégyellem különösebben, hogy én a Beatles együttest ismerem, mint az első ilyen jellegű bandát.) Szóval, felkerültek rögtön a listák élére. Ezek után elindult a mókuskerék: olyan zenét kell játszani, ami a listákon szerepel, tehát ezek fel fognak kerülni a listákra. Quod erat demonstrandum. Milyen választásunk lehet még ezután?

Még jó, hogy minden korban vannak a mainstream-mel elégedetlen emberek, akik kísérleteznek új stílusokkal; ezek nagy része _nyilván_ elbukik; de vannak nagy túlélők, például a múltkor emlegetett Breakbeat. Meg most ugye a mázlink az, hogy segítségül jöttek az elektronikus hangszerek, az adatrögzítés fejlődése stb. de már megint kezdek elkalandozni. Tehát örülhetünk, hogy van DNB, hogy a zenészek kifetrengtek magukból olyan stílusokat, mint a new definition jazz, a chillout, breakbeat, nu metal stb. hogy halad valamerre a zene. Talán ha ebből sikerülne összehozni egyszer egy populáris albumot (pl. a Green Day mekkora mainstream már, és mégis bírnak lendületes punk-zenét nyomni), akkor az lesz a popzene (és az állandó underground-emberek azt fogják elkezdeni fikázni és jönnek ezek a vicces zenekarok, mint a Kovbojok, és ezeknek koncertjük is lesz!!!).

Ez a bejegyzés is elég össze-vissza lett így átolvasva, de mindegy – Józsi, oltogassál nyugodtan. 🙂

A szőke professzor

Kollégámnak, Daninak ígértem meg, hogy ezt a sztorit, ami velünk esett meg, felírom a blogra. Meló után sétáltunk a metró felé, amikor egy magas szőke picsát (de az az igazi “picsa” arc, cuccok, óriás napszemüveg, smukkok, barna bőr, magassarkú) láttunk kiszállni a kocsiból, a szolárium előtt (végülis nem néztem meg, hogy oda megy-e be de nagyon valószínű, mivel csak lakóházak vannak a környéken arrafelé). A poén az egészben nem is az volt, hogy a BMW első szélvédőjére kirakta a mozgássérült-igazolványt (értelemszerűen nem volt mozgássérült, legfeljebb agysérült), hanem az, hogy elmúlt már 18:00, tehát kurvára ingyen parkolhatott volna. De eszébe sem jutott, lazán odakúrta a jelvényt. Én amúgy nem is figyeltem fel az egészre, nem arra néztem, scak arra lettem figyelmes, hogy Dani nagyon röhög… 🙂

BMW reklámfilmek

Tegnap válogattam a régi CD-im között, és kezembe akadt egy 2001-2002-es darab, amelyen BMW reklámfilmek találhatók. Sajnos a minőség elég gyatra (ráadásul VMW), de anno nagyon jól szórakoztam rajtuk. Az koncepció az, hogy a különféle típusokat egy néhány perces rövidfilmben mutatják be, amely egy kerek kis történet. A rendezésre igen nagynevű embereket kértek fel Hollywood-ból és más országokból (pl. John Woo-t is!). Később végülis ebből kerekedett ki a Szállító című film két része is, bár már más autótípussal. Azt hiszem, két szériát és nyolc részt ért meg ez a fajta reklám, de jobban üt, mint a bontógolyó. Erről szeretnék elmesélni fejből három rövid történetet.

Star
A filmben Madonna saját magát alakítja: egy díva, aki önhitt, szeszélyes, kalandvágyó de minden esetben elvárja a környezetétől a tökéletes profizmust és védelmet. Egy röpke szeszélyből ül át a BMW sofőr mellé (Szerintetek Clive Owen vagy sem?), keresi a kalandot, próbálja hajtani a sofőrt, akiről ordít a precizítás és a profizmus. Végülis nem Madonna unszolására, de elhatározza hogy a díva kap egy leckét. Autós üldözés, ugratás, Madonna az első ülésből valahogy átkerül hátulra :-), majd a célhelyen a sofőr kivágja az autóból a vörös szőnyegre, a fotósok elé. Akkor látszik, hogy Madonna gondos sminkje szétkenődött, taknya-nyála egybefolyik és be is hugyozott. Rendező: Naná, hogy Guy Ritchie.

Chosen
A film hangulata teljesen más. Egy szent, valamilyen keleti származású gyermek védelme a feladat, amely nem egyszerű. Asszem, ez egy hetes BMW-vel (_nyilván_ 750-es) történik, és macska-egér bújócskázás illetve húzós üldözések is vannak benne és végül természetesen a megmenekülés.

Beat the Devil
Na ez az, amiért írok az egészről – nagyon megfogott ennek a rövidfilmnek a hangulata. A főszereplő James Brown, aki saját magát alakítja. A történet szerint pályája kezdetén Brown alkut kötött az ördöggel: Lelkét adta (értitek, soul!!!) a hírnévért és dicsőségért cserébe. Most, idős kora hajnalán úgy gondolja, új alkut próbál kötni az Ördöggel (Gary Oldman); hogy ezúttal visszaszerezze, amelyet egykor elvesztett. A Sofőr (még mindig Owen) hirtelen abban a helyzetben találja magát, hogy Brown oldalán saját lelkéért versenyeznie kell az Ördöggel és sofőrjével… ÉS IGEN: A rendező Tony Scott! (Egyébként Ő rendezte a “Ticker” c. rövidfilmet, ami szintén elég jó.)

Ha valaki kedvet kapott volna a megnézéshez, akkor biztos vagyok benne, hogy a youtube-on egy “BMW Films” keresés megadásával simán megtalálja ezeket. Főleg az utolsó, aminek magával ragadó hangulata van, persze Madonnán is jó röhögni pár percig.