Az Egyetlen

Amikor elkezdtem a blogot, egyetlen dolog volt, amit tutira elhatároztam: politikáról nem írok. Van épp elég fröcsögő, esetleg tudományosabb színezettel közelítő webnapló a kis magyar főzelékről, de ez a gondolat már 2003 óta motoszkál a fejemben. Pár embernek el is mondtam már, eddig mindenki lehülyézett, de idén már volt, aki elgondolkodott rajta.

Egy igazi összeesküvés-elmélet: Magyarországon továbbra is egy (maximum 1,2) -párt van. Az eszmék, ideák, jelmondatok le vannak osztva, a forgatókönyvek hónapokra előre leírva. A papíron egymás vérét kívánó, egymással pereskedő, ordítozó politikusoknak semmi bajuk egymással, igazából mindegyik csak a saját boldogulásával van elfoglalva. Még akár az is lehet, hogy barátok. Hja kérem, nekik ez a munkájuk. Ha call centerben dolgoznának, akkor folyton mosolyogva, elmélyített hangon beszélnének (aki érti, érti). Mivel a politikában dolgoznak, nekik ez a napi feladat.

Mekkora terelés már ez a marhaság a Peugeot-s volt képviselővel és a biciklis futárral? A NNyI-ból ellopott titkos dokumentummal? Az Alagútnál elkapott jobboldali képviselővel?

Ki a faszt érdekelnek ezek? Csak megvezetés, álca, csillámpor; hogy fenntartsák a havi kvótaként előírt szembenállási szintet, miközben az igazi döntések hátteréről az átlagnak fingja sincs. Népszavazni, szavazni hívnak lassan havonta, de mivel nem lehet tudni a mögöttes információkból, a lehetséges kimenetekből semmit, ezért ennek semmi értelme. Már csak azért sem, mert az egész kimenete előre el van tervezve – nem, szavazatot nem hamisítanak, de a közvélemény manipulációjával bármit el lehet érni. És ha mégse, arra ott a vészterv, gyorsan valami országos felháborodást keltő mellékszál bevetése (azért az erőszakoló rendőrök kicsit durva volt) és közben el lehet sunnyogni a dolgot.

Szóval következő ötletem a civil kezdeményezésre a politikusok tevékenységének megfigyelése, és egy országos adatbázis létrehozása. Miért ne ellenőrizhetnénk a munkájukat? Hiszen a közért dolgoznak, _az_ nem lehet magánügy! Természetesen a magánélet szentségének védelme mellett a nyomukba kell eredeni. Mert most azt csinálnak, amit akarnak.

Ez az én kis összeesküvés-elméletem. Hogy tetszik?

Szerveződjünk!

Nem azért írok, mert már kiolvastam a Baudolino-t… 🙂
A civil kezdeményezésekről, szervezetekről akartam még írni, illetve folytatni az agymenést.

Nekem igazi példaképem a VEKE, amelyik olyan okosan tudott előbb a partvonalról bekiabálni, majd részt venni a BKV munkájában, hogy szinte elképesztő. Igazi lelkes, jó társaságnak tűnik – ha közlekedésmérnök lennék, minden nap a site-jukat nézném, sőt valszeg fórumoznék is.

Érdekelnek az autók? Mid van? Beléptél már egy magyar klubba? Miért nem???? Nálunk a Daihatsu-klubban most épp egy szórólap elkészítéséről megy a beszéd vagy egy éve. Én sem tudom rászánni az időt hogy végre megcsináljam azt a rohadt szórólapot, pedig egy este lenne. És utána persze ki is kellene tűzni az autókra, népszerűsíteni ezt a méltatlanul mellőzött belterjes japán márkát, ahogy lehet.

Itt van a József Attila Szabadegyetem (JASZE) – félévente egy rakás tanfolyamot indítanak (OK, ez nem civil kezdeményezés, mielőtt beszóltok, de jó).

A lényeg: ha valami érdekel, fejleszteni kell a tudást. Ha máshogy nem, itt a világméretű szupersztráda: sorozatfüggőknek ott van a sorozataddict blog, amiből csomó okosságot meg lehet tudni kedvenc szereplőikről. A fotóbuziknak ott van a flickr és a pixinfo. Sorolhatnám napestig. Aki akarja, sorolja tovább.

A reklámokról

Folytatván az előző agymenést, aholis egy kérdéssel hagytam abba (igazából egy felszólítással): mi az, ami a bizonytalanságunkat csökkenti?

A világ úgy általában fáj. A világ hideg, derékszögű, szar hely, és ha nem lenne az otthon, nagyon nehezen tudnánk elviselni (ugye, szerencsétlen homeless-ek is csak a megfelelően adagolt alkohollal). Ami mindezt enyhíteni tudja, az a tévé, a reklámok és sorozatok világa.

Egy sorozatban megfigyelhetjük, hogyan is élnek a vérgazdagok, vagy akár a velünk egy szinten lévők. Példát mutat, hogy hogyan is kellene élni. Elhiteti, hogy ha nagyon akarjuk, örökké élhetünk, hiszen egy sorozatszereplő nem hal meg igazán soha (hehe, eszembe jutott Bobby Ewing esete); lehet érte izgulni de az esetek többségében megmenekül és folytatódhat a történet. (Persze a sorozatok más miatt is addiktívek; hiszen nyilván mindig marad félbeszakadt történet a következő részre/évadra).

Visszakanyarodva a címhez, hiszen nem a sorozatokról akartam írni: Ahogyan a sorozatokban, a reklámokban is minden lekerekített, minden tiszta és puha. A reklámok világában a győzedelmes embereknek sosem kell visszavonulót fújniuk a természettel szemben, eltűnik minden baktéria és csak szép és boldog gyerekek, szülők, kutyák stb. szerepelnek. Ha valami kis baj is adódik, az probléma nélkül visszafordítható, megszüntethető.

Olvastam is anno egy nagyon fasza sci-fi novellát; elnézést de nem tudom sem a szerzőt, sem a címet. A történet arról szólt, hogy egy bolygón a civilizáció elérte azt a fejlettséget, hogy a gépek örökéletűek voltak, valamint lényegében legyőzték az összes betegséget, a halált. Ezek után egy idilli állapot állt elő: az ott élők gyerekként játszani kezdtek; pl. játékpuskával lövöldöztek egymásra és rohangásztak összevissza. Bármit megtehettek, ami csak eszükbe jutott, mert tökéletes volt a védelem; akár leugorhatott bárki egy szakadékba, ha üldözték, akkor a gondos gépek a zuhanást eséssé szelidítették; ha valakit lelőttek, akkor nem halt meg, csak egy találatszámláló számolt valahol türelmesen. Ebbe az idillbe csöppentek bele a földlakók, akik nem értettek ugyan semmit, de hatalmas igazságérzetükkel meg akarták védeni az egyik játszó csapatot a másiktól, úgyhogy nehézfegyverekkel nekiláttak irtani. Az ottani civilizáció nem értette az egészet; és mikor kiderült az igazság, a földiek égő pofával takarodtak haza.

Valami ilyen idilli állapotot próbálnak sugallni a reklámok és sorozatok is. Ha másunk nincs, legalább ezt a vigaszt megtalálhatjuk akármikor.

Újabb jó kérdés: Csakhogy a média kiknek a kezében van? Nem igazán karitatív szervezetek irányítják, profit-orientált stratégia szerint. Magyarul a reklám a Kokolínómacis törülközőbe csavarja a szart és úgy basz pofán (bocs!).

Ami megoldást én látok, azok a civil szervezetek. De ezek valahogy nem akarnak működni. Ugyanis ezek mind-mind külön erőfeszítést igényelnek, és a napi robot/család/barátokkal való foglalkozás után ez az extra erőfeszítés már túl sokat vesz ki belőlünk. Ezért jár olyan kevés ember edzőterembe, horgolószakkörbe, netán tanfolyamra vagy fasztuggya, hát nem sokkal egyszerűbb elolvasni a pletykamagazint vagy megnézni valami ostoba nő által vezetett pletykatévéadást? Még jó ismerőseinket, a reklámokat is inkább nézi az ember (akármennyire is azt mondja, hogy utálja, hiszen hangosak, szarok).

Lehetne kezdeni egy könyv elolvasásával. Hogy élen járjak a jó példával, folytatom végre a Baudolino-t, ami tök jó (persze még csak az elején tartok) de valahogy mégsem haladok vele.

Hülyemagyar, butaküffődi

Olvastam Tóta blogjában egy figyelemreméltó olvasói levelet; aminek a lényege röviden az volt, hogy kis hazánk tízmillió individualista, önző ember gyűjtőhelye, ahonnan csak lelépni érdemes. Nem mondom, hogy nincs ebben igazság (mondjuk 2M a 10M helyett), de mivel örök optimista vagyok, azt gondolom hogy nincs ez a magyarokba genetikailag belekódolva, mindössze az átkos nyomta ránk ezeket a káros szokásokat:

1) “Ami nekem megtetszik, az jár is, mer’ ha nem, akkó odabaszok vagy ha gyengébb vagyok, akkor ott ártok neked, ahol tudok”

2) “Ami az enyém, az másé nem lehet”

Azt hiszem, ebben a két pontban sikeresen foglaltam össze a lényeget. De mi a helyzet a nyugati kultúrákkal? Ha valaki tényleg elmegy kis hazánkból, mibe csöppen? Nem vagyok szakértő a témában, csak azok alapján, amit láttam:

1) A tőkés intézmények sokkal erőteljesebben uralkodnak, az emberek rá vannak nevelve, hogy saját magukról gondoskodjanak – “csak magadra számíthatsz”

2) Nincs egymásra acsargás és irigykedés, természetesnek veszik ha valaki egy ötletből mondjuk meggazdagszik, és nem rögtön az megy, hogy kinek a sógora

3) “Ha fáj, akkor is mosolyogj”

4) Csapatmunka, csapatmunka, csapatmunka, csapatmunka, kihívás, kihívás, kihívás

5) Ha Amerikában vagyunk: Győzelem, győzelem, sikertörténet

Érdekes szembenállás, hogy valaki csak magára számíthat igazán és lényegében csak az egyéni teljesítmény számít kiemelkedőnek, mégis szajkózzák a csapatmunkát. Ez nyilván feszültséghez vezet, tehát nem hiszem el, hogy nincs egymásra acsargás, csak 1) legfeljebb nem ott tör ki, ahol nálunk (vannak annyira jólneveltek, hogy nem öntenek kromofágot más többmilliós autójára – a jólneveltséget értsd: a magánvagyon védelme, empátia); 2) egyszerűen el tudják fogadni, hogy aki szerencsésebb vagy tehetségesebb, az jobban fog élni.

Összegzés: Nem hiszem, hogy ez a helyzet gyökeresen jobb lenne; de elképzelhető, hogy a mi igényeinkkel többet tudnánk kint félretenni.

Ami igazán borzalmas Magyarországban, az a “dögöljön meg a más tehene is” és a “nekem jár”. Az utóbbi számomra egyértelműen a szocializmus terméke, de az előbbi lehet, hogy mégiscsak kódolva van? És akkor innen jön az, hogy ahelyett, hogy valaki odajönne személyesen konfrontálódni vagy kérni, ehelyett cetlizgetünk, lopunk, kromofágozunk. Az egész az önbizalom teljes hiányára vezethető vissza, hiszen aki kicsit is biztos magában, az tudja hogy meg fogja tudni védeni a maga igazát.

Ha valaki bizonytalan, akkor sokszor a legegyszerűbb megoldást választja és odaszól, hogy “miakanyád van?”, esetleg a biztonság kedvéért oda is üt. A verbális és fizikai alázás életünk része lett, mivel ezen az úton próbálja bizonyítani mindenki maga előtt, hogy mégiscsak ér valamit.

Miért ennyire bizonytalan mindenki? Feltehetően igaz az, hogy az általános válaszadásra hivatott intézmények többsége (család, egyház, iskolarendszer, egységes értelmiség) erőteljesen kinullázódott. Az embereknek a demokrációban is KELL, hogy valaki megmondja nekik, hogy mit csináljanak. Ugyanolyan veszélyes a mostani időszak, mint száz éve, amikor az emberi lét és a társadalom aktuális kérdéseire az embereknek nem voltak válaszaik, és akkor bejöttek azok az áramlatok, amik mindenkinek teljes, egyszerű világképet adtak (bolsevizmus, fasizmus). A vicces rész az, hogy mára mindenkinek megadatott az, ami régen csak a társadalmi hierarchia lemagasabb fokán állóknak: a mindennapi, kemény, élelemért való küzdelem helyett elértük azt az életszínvonalat, hogy mindenki az élet értelmetlensége és elviselhetetlenségének könnyűsége miatti bizonytalanságtól szenved.

Mi az, ami újra irányba terelne bennünket? Bunkócska, segíts most!

Ihihi…

Keresgéltem a neten, hogy hogyan lehetne beállítani azt, hogy azokban a bejegyzésekben, ahol van pár hozzászólás, ne jelenjen meg ezres nagyságrendű látogatottság (a GoogleBot és társai miatt). Tudom, hogy a robots.txt-be kellene valamit beheggeszteni, majd meglátjuk, sikerül-e. A lényeg, hogy közben találtam ezt a gyöngyszemet.

A szerencsétlenek a saját fordító pluginjüket akarják eladni ilyesféle példaoldalakkal.
Ráadásul a karakterkódolás sem jó, át kell állítani iso8859-2-re; de érdemes. Új kifejezést is tanultam: Google Bögöly.

“Egyszerű megoldások részére összetett probléma.”

Ezt 2004-ben rajzoltam…

…és ki merem tenni, még akkor is ha Zsoltik@ lefikázza. 🙂

csaj.JPG

Annyi, hogy ezt emlékezetből rajzoltam, de ha jól emlékszem, az 1995-ös Assembly rendezvény (Finnország) PC-Demó győztese volt a NoooN csapat Stars c. demója, annak az elején láttam anno. (Nem, nem voltam Finnországban, itthon néztem meg.)