Hajrá megszorítások!

A tisztaszoftver.hu (haha!) oldalon megjelent írás szerint a Microsoft Magyarország Kft. és a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium 2011-ig meghosszabbította a Microsoft Campus és Iskolai program licenszszerződését, mintegy 25 milliárd Ft értékben. Ebből részesülnek a diákok és tanárok, de természetesen nem ők állják ennek költségeit, hanem minden munkavállaló és (nem adócsaló) vállalkozás. Ezek után az oktatásban részt vevők hülyék lesznek nem Microsoft-termékeket használni, hiszen “ami pénzbe kerül és ingyen megkapom, az nyilván zsigerből jobb, mint ami ingyen van, mert ingyen van“. Ebből következően ezek továbbra sem fogják megtudni, hogy vannak nagyszerű, Campus szerződés nélkül is ingyenes szoftverek. Tehát sikerült egy újabb pofont adni a nyílt szoftvernek, miközben Európa sok országában éppen az a trend, hogy spóroljunk a szoftveren, próbáljuk meg lecserélni a MS-szoftvereket, vagy legalábbis foglalkozzunk a kérdéssel.

Gratulálok, Microsoft! Szép munka volt.

Ha már semmi nem jut eszedbe…

Nem idegesít semmi jobban, mint amikor egy cég “kreatívjai” már arra is képtelenek, hogy egy reklámszlogent kitaláljanak, és ekkor nyúlnak az általam legjobban utált két reklámdumához (igazából 3 ilyen van, de nem jut eszembe csak kettő):

1. “Több, mint …. ” (példa: “Több, mint élelmiszerdiszkont”)
2. “Minden, ami … ” (példa: “Minden, ami légzsák”)

Az ötlettelenség csimborasszója.

Újabb nyuszi

Másodszor is megpróbálkoztam nyuszi rajzolással. 🙂 Ezt nem Húsvét alkalmából készítettem, hanem egy számomra nagyon kedves ember szülinapjára. Gondolom, nem haragszik meg, hogy ide is felrakom…
kami_nyuszi_kicsi.jpg

Dream Theater – Systematic Chaos

Jó közelítéssel mondhatni, nem szokásom zenei albumokat bemutatni itt a blogon; ugyanis ez az első alkalom. A kivételt egy igen kivételes zenekarral kezdem meg, a Dream Theaterrel. Ezt a csapatot főiskola alatt, elsőben ismertem meg, Rosi áldásos térítő tevékenysége folytán (ezúton is köszönöm neki, progresszív rock nélkül ki tudja, milyen ember vált volna belőlem… :-)). Természetesen elsőre letaroltak az Images And Words és az Awake albumukkal; ilyen összetett és összerakott zenét még sohasem hallottam.

Szeretném röviden bemutatni a bandát alkotó zenei géniuszokat; kezdve legnagyobb kedvencemmel, John Myunggal. A koreai származású művész számomra elvitathatatlanul az eddig elektronikus gitárzene legjobb basszere, egyébként a Platypus-ban is nyomta. Szerintem Myung simán le tudna nyomni egy egész estés koncertet egy szál magában egy szál basszgitárral úgy, hogy végig élmény maradjon a zenéje. Nyilván basszerként kicsit “elnyomott”, ritkábban jut szólóhoz mint Petrucci, de tipikusan az Ő játéka az, amit vissza szoktam pörgetni, hogy “b+ ez már megint k. jó”. Ha már a második Johnt (Petrucci) emlegettem, jöjjön Ő: akik Santana-t vagy Eric Claptont (akik elvitathatatlanul nagy zeneszerzők) nagy gitárosnak tartják, még nem hallották Petruccit szólózni. Lehet, hogy néha nem egyszerű amit művel, de aki nem bírja, annak tényleg inkább Santana való. 🙂 Nem mellesleg a legtöbb dalszöveget is Petrucci írja. James LaBrie (születési nevén: Kevin Labrie) 1991-ben csatlakozott az akkor még nem túl ismert bandához (a nevét éppen azért változtatta meg, mert a már emlegetett két John mellett és az akkori billentyűs, Kevin Moore mellett Ő lett volna a második Kevin). A tehetségéről és erőteljes énekéről azt hiszem, eleget mond az, hogy Bruce Dickinson pótlására a Maiden őt próbálta átcsábítani énekesnek, sőt Rob Halford helyére is hívták a Judas Priestbe. Egyébként LaBrie-vel kapcsolatos durva sztori, hogy a 90-es évek végén egy ételmérgezés miatt csaknem egy életre elvesztette a hangját – amikor anno hallottam néhány Awake turnén élőben (már persze úgy értem, felvételről), nem értettem hogy csak elfáradt-e vagy létezik, hogy csak stúdióban képes énekelni, azt hogy mi történt valójában, csak sokkal később olvastam. (A hangjának elvesztése nem kis mértékben járult hozzá a zenekar 2000 körüli mélypontjához, amikor arról is szó volt, hogy abbahagyja az egészet. Nem csodálom, egy énekesnek a hangja a mindene.) Álljon itt egy fél szó Kevin Moore-ról, aki az első billentyűse volt a zenekarnak, és aki miatt LaBrie nevet változtatni “kényszerült”: azt mondják, hogy jobb billentyűs, mint Jordan Ruddess (a jelenlegi) – nos el tudom képzelni, bár Ruddess is felülmúl minden képzeletet. Ő csak egy album erejéig (When Dream and Day Unite, 1989) szerpeelt, de abban elég tevékenyen. Ez az album amúgy nekem nem tetszik, de igen jelentős, hiszen az emelte a zenekart a Queensryche-kal és az akkor progresszív zenekarokkal ismertségben egy szintre. Ez tette lehetővé LaBrie csatlakozását is. Ruddess a billentyűk varázslója, akit már akkor tehetségnek tartottak, amikor másodikos volt általánosban, 1994-ben került reflektorfénybe, mint új felfedezett. Az akkori bandák versenyeztek érte, ő kis kitérő után 1997-ben szerencsére sikerült megdumálni (miután felvették Portnoyjal és Petruccival a Liquid Tension Experiment albumokat – szeretném, ha nem kellene ennyire szétszórtan írnom, de ezek a művészek annyi projektben és együttesben vettek részt szólóban, részben vagy egészben, hogy azt felsorolni is sok-sok oldal lenne). Vegül is teljes mértékben 1999-ben csatlakozott, a Metropolis pt.II albumnál, amit azóta is minden idők legjobb rock albumának tartok. Nem véletlenül hagytam a végére Mike Portnoyt, aki kétségtelenül igen tehetséges dobos, és rengeteg díjat is nyert; de belőle hiányzik az a fajta kreativitás, ami a többiekben megvan. Böcsülettel megold mindent, de nincs kísérletező kedve – talán nem is baj, hogy épp a dobos az, amihez a többiek tudnak igazodni az “elszállásaik” közben.

A kicsit hosszúra nyúlt bevezető után a meghatározó (stúdió)albumaikról is írni szerettem volna eredetielg, de érzem hogy az már túl hosszú lenne egy szuszra. Talán annyit, hogy az egészen fantasztikus Images and Words (1992) után 1994-ben jött az Awake, amely után a legkritikusabb zenészek is elismerték őket isteneknek. Az Erotomania c. számnál csak néztem, hogy jé, ilyet is lehet…? Ezt a két albumot egyszerre ismertem meg, lévén 1994-ben szereztem tudomást róluk egyáltalán. Aztán pár év és pár album után jött 1999-ben a Metropolis part II: Scenes from a Memory c. albumuk, amely az Images and Words albumon található szám (Metropolis) második része. Az album egy rockopera, összefüggő történet, méghozzá a jobb fajtából, értelmes történettel, jó befejezéssel (bár a mostani filmeknek lenne ennyi sztorija!). Ahogyan mondtam, nekem örökre beírta magát a legjobb rockalbumnak szóló helyre, annál jobbat ember soha nem fog már csinálni. Ezek után lélegzetvisszafojtva vártuk a következő albumot, mondván ennél nagyobbat nem tudnak ők sem alkotni – nem is sikerült. Egyéb okokból sem jött össze a csapatnak a 2000-es évek eleje, a “Six degrees of inner Turbulance” nekem teljesen közömbös volt, a Train of Thought sem hozott igazán újat. Amikor 2005-ben kijöttek az Octavariummal, jó darabig nem is érdekelt, nem hallgattam meg, pedig. Úgy néz ki, ismét magukra találtak a fiúk, ugyan nem alkottak óriásit, de végre megvolt az albumban az a kis plusz, ami miatt őket hallgatni kell – tény, hogy időközben elvesztették a vezető szerepet, többé nem más zenekarok tanulnak tőlük irigykedve, hanem ők vesznek át témákat másoktól. Kis bizonytalanságot érzek ebben, pedig technikailag máig ők a legnagyobbak, merhetnének kísérletezni, ehelyett csak csiszolgatják mások témáit.

Hogy mégis mi az, ami megfogott bennük? Hogy önerőből, pusztán a saját tudásuk és fantasztikus, friss ötleteik segítségével a nulláról, mindenféle háttértámogatás nélkül felküzdötték magukat nulláról a csúcsra. Őket nem tolta hátrulról az MTV vagy egyéb híres médium; már csak azért sem, hiszen a 90-es években a house/rave/techno volt a divatstílus, a progresszív rock pedig mindig is rétegzene volt. Nekik mégis sikerült a lehetetlen. Ebben az is benne van, hogy egy dolog volt a csúcsra kerülni, és teljesen másik dolog megújítani a stílust, márpedig ők ezt tették – több ezer zenekar stílusát befolyásolták, magasan kiemelkedő technikájuk előtt pedig mindenki meghajolt.

Aki idáig eljutott, annak gratulálok, végre rátérek az “új” (tavalyi) albumra. Nem mondom, hogy most hallgattam meg először, de erről a zenéről nem is érdemes írni az első meghallgatás után.

Tehát, Systematic Chaos. Ahogyan az előbb is említettem, bár kilábaltak a válságból, vezető helyüket nem tudták megtartani, és most ők vesznek át más zenekarok úttörő munkáiból (Metallica, U2) különféle mintákat. Nem egy az egyben másolásra kell gondolni; hiszen ezeket újragondolják, kibővítik, átformálják és sokkal bonyolultabban, összetetten tálalják. Sőt, saját maguktól is “loptak” az albumon; visszaköszönnek a Scenes egyes részletei; de ezzel úgy gondolom, nem rontották el a stílust, sőt ha egy zene olyan, mintha ismerős lenne már valahonnan, az nem feltétlenül rossz. Én nem bánom, csak örülni tudok, hogy egy Scene-hez méltó (ha azt a szintet meg nem is ütő) anyagot sikerült összelapátolni.

1. Az In the Presence of Enemies, pt. 1 nyitó riffjei igen jó felütést adnak az albumnak, már ekkor tudtam hogy ez valami jobb, mint 2000 óta bármi. A szám egy váltást követően belassul (akár mondhatjuk, hogy 9 percbe két számot sűrítettek bele). Amikor elindítják a lassabb rész dallamos elejét, én mindig kellemesen megborzongok. A szám vége felé egyértelműen bekönyököl az ablakon a Scenes from a Memory, de Ruddess és Petrucci annyira jól pörgeti a végét, hogy ezért nem lehet haragudni. (8/10)

2. A Forsaken inkább ének központú, dallamos énekkel és alatta néha zúzósabb részekkel, de összességében inkább a szinti dominál. Ez tipikusan olyan, amit bárkinek megmutatnék, ha szeretném megkedveltetni vele a Dream Theatert. A szám sztorija amúgy egy férfi és egy vámpírnő találkozásáról szól. (9/10)

3. Constant Motion: naggyon jó kis zúzós riffekkel tarkított szám; az ének nem olyan dallamos mint előbb, engem a Metallciára emlékeztet ( = az ének nem annyira ének, inkább szövegelés; valamint előtér és vokál egymásnak felelget, mint a Struggle Withinben). Ha hasonlít is a Talicskára, a döbbenetesen precíz gitár (by Petrucci) folyamatosan eszünkbe juttatja, mit is hallgatunk. Kedvenc részem 3:41-től jön (naná, hogy Myung); érdekes hogy ezt a basszus mintát már hallottam valahol, és ez a “valahol” egy PC demóban volt!!! Döbbenetes. A szám utolsó fél perce ismét igen meggyőző, a “szokásos” DT. (8/10)

4. A Dark Eternal Night rögtön egyik nagy kedvencemmé vált – tökéletes, igazi zúzós darab. Ebben a számban végre Portnoy is megembereli magát és bemutatja, hogy miért kapta a több, mint 20 díjat. Legtutibb az utolsó másfél perc irgalmatlan zúzása, ami nekem, mint ős Pantera rajongónak nyilván azonnal bejön. 🙂 (10/10)

5. A Repentance halk kezdete éles ellentétben áll az előző számmal. Igen kellemes, dallamos belassult track; ami szintén alkalmas arra, hogy kezdőknek megmutassuk. A vokál tökéletes, a szóló tökéletes; méltó a Scene-hez és annak misztikus stílusához. (9/10)

6. Prophets of War – ezt a számot nem tudom hová tenni. Kicsit furcsa a DT-től, a kicsit technós dobok miatti csodálkozásomat csak a fő gitártéma dallama tudja enyhíteni, ami eléggé jól sikeredett. De valahogy itt nem érzek ötleteket. Egyben van a szám és tökéletes technikával kidolgozva, de ez van talán legközelebb ahhoz, hogy a DT is négyakkordos számokat kezdjen el nyomatni. Utánaolvastam kicsit, és pár érdekességet le kell írjak: először is az egyetlen szám az albumról, amelynek LaBrie írta a szövegét. Amelyből amúgy ki is derül, hogy a szám címe csak játék a szavakkal, és a helyes cím valójában “Profit of War”, és az iraki megszállásról szól (sőt, a kérdés is benne van: “Are we profiting from war?”). A másik érdekes dolog, hogy a kórusban mondott (pl. “War!”) szövegeket úgy vették fel, hogy 50 DT-rajongót toboroztak össze a stúdióba – nekem nagyon tetszik ez a hozzáállás, hiszen egy rajongónak mi lehet nagyobb öröm, mint egy albumon szerepelni? (6/10)

7. A The Ministry of Lost Souls ismét egy belassulás, koncerten nem erre megy a brutál pogó, azt garantálom. Ennek ellenére jól szól, szép futamokkal, LaBrie erőteljes énekével. A szöveg jó példa Petrucci munkásságára: egy nőről szól, aki fuldoklik a vízben, egy férfinek sikerül kimentenie, azonban Ő maga belefullad. A nő megmenekül, de képtelen azzal a gondolattal élni, hogy nem találkozhat azzal, aki őt az élete árán megmentette – a sorsa elkerülhetetlen. Gyönyörű, 15 perces ballada. (9/10)

8. A végére az In the Presence of Enemies, pt. 2 marad, ami egyenes folytatása a legelső számnak. Ennek alcíme “Dark Master”. Myung papa megint ott van a szeren, és összességében talán a legjobban sikerült track. Ismét visszatérnek az album elejére jellemző témázgatások, és remekül lezárja az albumot (direkt nem írok keretes szerkezetet, hehe). (10/10)

Az album átlaga ezek szerint 8,6 / 10. Összességében ennél én jobbnak éreztem, kilencet megkaphapna, de ha már egyenként is értékeltem a számokat, maradjon a matematika.

Még annyit, hogy a netet böngészgetve láttam, hogy több helyen is írják, hogy a Muse zenekartól vettek át sok témát, és hogy ez nem túl jó. Mivel nem ismerem a Muse-t, azt hiszem, itt az ideje hogy pótoljak. A Systematic Chaost meg vegyétek, mintha kötelező lenne.

Két sorozatról röviden

Na ugye, hogy én, a “nagy sorozatellenes” (ez nem igaz) szintén nézek sorozatokat. Az elején néztük ugye a House-t, de valahogy ráuntunk a dologra, nem igazán kötött le már hogy kevés kivétellel minden rész ugyanarról szólt, a nagyobb ívű dolgok pedig igen döcögősen haladtak. Nade nem is erről akarok most beszélni! Hanem a közelmúltban nézett két sorozatról.

Terminator: The Sarah Connor Chronicles

Nekem nem igazán tiszta, hogy Andy Vajna akkor most milyen jogokat adott el és hogy ezek mögött épp most milyen producerek állnak, de nem is érdekel. T rajongó voltam, vagyok és mindig is az leszek, mert ez nem tetszés vagy nemtetszés kérdése, hanem lelki beállítottságé. Tehát végignéztem a sovány 9 részt, amit a FOX-on adtak le (azért csak ennyi, mert volt a forgatókönyvírók sztrájkja). Összességében mondanék róla véleményt: Szerintem amit egy viszonylag kis költségvetésű sorozatból ki lehetett hozni, ki is hoztak. Sajnos a 9 rész alatt nem volt idő már kifejteni a szálakat, gyorsan összecsaptak egy befejezést, de ez nem kedvetlenít el. Az egyetlen nagynevű főszereplő Summer Glau (aki természetesen női Terminátor és k. jól csinálja) egyben a legjobb is, de a Sarah Connort alakító Lena Headay kivételével mindenki nagyon jó. Sajnos Headey-nek nem sikerült igazán hoznia a megfelelő figurát, valamit félreértett; ráadásul nekem túl szép is Sarah Connornak – Linda Hamilton nem volt szép, de róla elhittem, hogy kemény mint a vídia. A lényeg, hogy a Terminator 2 utáni történetről szól a sorozat; hogyan bujkálnak és hogyan nő fel John a feladathoz. Ebből a szempontból a T3-at nem veszi figyelembe, az eléggé vakvágány volt amúgy is. (7.0 / 10.0)

Knight Rider (pilot)

A régen igen népszerű sorozat újraindítására készülnek a FOX-nál. Ha a pilot alapján kellene dönteni, azonnal abbafejeztetném velük – borzalmas, nem tudtam végignézni. Akkoriban jó volt Michael Knight kalanjait nézni, de azóta kicsit felnőtt a világ, a pilotban pedig egy új autóval és új főszereplőkkel ugyanazt a szart akarják lenyomni a torkunkon, mint 20 évvel ezelőtt. De ezt egy mai gyomor már nem veszi be. Nevetséges…
(1.2 / 10.0), a kicsivel több, mint egy pontot a Shelby GT500 kapja… 🙂

A női egyenjogúságról

Személy szerint ki nem állhatom azokat a “nőket”, akik nem képesek nőként viselkedni, hanem ehelyett karatéjozásba meg testépítésbe fognak és nagy hangon igyekeznek a férfiakat alázni. Reményeim szerint ezek az emberszerű képződmények, miután öregek, csúnyák és magányosak lesznek, maguktól rádöbbennek a tévedésükre.

Ez viszont nem jelenti azt, hogy nekem ne fájna az, ha éppen a nőket alázzák, vagy alacsonyabbrendűként kezelik. Most épp a csodálatos BlikkNők magazin lépte át az ingerküszöbömet: “Ez (foci, autószerelés) nincs benne, minden más benne van, ami egy nőt érdekelHET.” Tehát ami nincs benne, az egy nőt sem érdekel. Mondom, mik vannak az újságban: Árulkodó tenyér (jóslás) – Gyógyítő káposzta – Nyerjen szakácskönyvet! – Süssünk pizzát – Fogyjon könnyedén – Interjú Rúzsa Magdival – Tvműsor.

Ezen felül egy nőt nyilván semmi sem érdekelhet (minden nő babonás, állandóan főz miközben állandóan fogyni szeretne, és más sem érdekli, mint az úgynevezett sztárok élete, már ha marad ideje a folyamatos tévézéstől).

Gratulálok! Fél óra korbácsolást megérdemelne, aki ezt a reklámot kitalálta.