Gumi téma

Mesélek egy sztorit nyári gumival. Szóval amikor megvettük az autót akkor csak egy téli volt rajta, pedig júliusban vettem. Az eladó azt hazudta hogy négy évszakos, én vonogattam a vállam oszt ősszel mondta a gumis hogy akkor ezt hagyjuk fent és majd tavasszal vegyek egy nyárit. :-)) Tavasszal elkezdtem gumit keresni, a Toyota-klubon adott ajánlatot egy gumis, elég olcsón GoodYear R15-öst (akkor 14,990 volt darabja), és hozzá nagyon szép 6”-os R15 lakkozott fekete MAK felnit – az egész olyan 125e volt, ami tényleg bombaárnak tűnt – a terv az volt hogy télre lesz az acélfelni és nyárra az alu, nyilván. Ehhez képest az hogy ki kell menni érte majdnem Ferihegyre, nem volt olyan vészes. Megbeszéltük az időpontot, azzal hogy egyeztessünk azért előtte. Felhívom előtte, hát sajnos a Goodyear elfogyott, de van nagyon fasza Yokohama “ami japán tehát egy japán autóra az a kiválló”. Mondtam hogy oké akkor legyen Yokohama. Kb. egy óra múlva oda is értem, erre közli hogy boscika van egy kis probléma, mert a felni is elfogyott ebben a méretben, úgyhogy nincs R15, csak R14. Akkor elkezdtem masszívan kurvaanyázni, hogy ezt az apróságot vajon miért is nem említette egy órával ezelőtt. Mire közölte hogy most vitték el pár perce, ő nem tehet róla, mert hogy nem volt biztos hogy megyek (?). Na én nem értem ha én valamit megbeszélek akkor az vagy úgy lesz vagy szólok. Mondtam, hogy az R14-est kenje fel a homlokára, nem kell mert az már van, rakjon fel négy gumit az acélfelnimre és már itt sem vagyok. Ekkor jött a slusszpoén, hogy Yokohamából sincs sajnos az amit mondott, csak egy másik fajta ami persze ugyanolyan jó. (Hozzátenném hogy direkt asszimetrikus mintázatot kértem hogy ne legyen hangos a gumi; ez volt az egyetlen kritérium. A végén persze szimmetrikus és hangos gumit kaptam.) Szóval C-drive helyett csak A-drive van. Mondtam hogy rakja fel ha már eljöttem ide, de többé ne lássuk egymást.

Történt véletlenül hogy tavaly ősszel elpukkant az egyik gumi – oldalfalszakadás. Nem padkáztam vagy ilyesmi, szerintem gyárilag volt szar bár a Corolla-klubnál (azóta nem az általánosabb Toyota-klubot látogatom, hanem a Corolla-klubot) azt mondták hogy a Yokohamánál ez lehetetlen (nyilvánvalóan… :-)). Mindegy, elpukkant, de mivel ősszel volt, felrakattam a téli gumit és gondoltam hogy majd foglalkozom tavasszal a nyári gumival, konkrétan veszek kettőt.

Rövidre fogva: most tavasszal derült ki, hogy a Yokohama A-drive kifutott termék, már nem hoznak belőle Japánból, felhívtam vagy 10-12 gumist és nincs raktáron vagy nem is foglalkoznak Yokohamával. Kicsit félve rendeltem 2db C-drive-ot, mivel nem nagyon akartam hogy elöl más mintázat legyen mint hátul, de nem volt mit tenni. Aztán jött az ADAC tesztje, ahol a Yokohamát úgy ahogy van, lehúzták és a “nem nagyon ajánlott” kategóriába rakták. Itt mérgesedtem be az egészre hogy akkor eladom a maradék 3 db. Yokohamát és veszek valami normálisat. Az ADAC teszt győztes a Fulda Carat Progresso volt, ami egy ezressel _olcsóbb_ is mint a Yokohama, mondom fasza akkor veszek 4-et, pénz nem számít csak olcsó legyen. Pénteken odamentem cserélni, szerelő srác ránéz a kerekemre és aszongya “ugye azt tudod, hogy amit rendeltél az nem váltómérete a Toyota gyári guminak? Mondom hogyhogy, egy gumis ajánlotta az eddigi gumit is amit használtam. Aztán számoltunk… kiderült hogy az a tetves lelketlen geci nemcsak hogy átbaszott a felnivel meg a gumi márkával, ráadásul egy valszeg már akkor is kifutó szériát sózott rám raktársöprés jelleggel, aminek az átmérője ráadásul kisebb is mint a gyári méret! Szóval ugyanazt a sebességet csak magasabb kerék- és motorfordulaton tudtam elérni, ami többlet kopás, többlet fogyasztás stb.

A slussz-slusszpoén: Fulda Carat Progresso nem kaphat 185/65 R14 méretben, ami nekem végülis kéne.

Ne sírdogáljak csendesen ezek után?

Symphony X: Paradise Lost (2007)

Újabb albumról írok a nagyérdemű internetes közösségnek. 🙂 Látható, hogy ezt sem kapkodtam el túlságosan, hiszen bő másfél éve jelent meg. Hozzám már csak 2008-ban jutott el, és úgy gondoltam, egy évet megér gondolkodni rajta, meg hallgatni. Talán most már tudom, mit írjak le róla.

Hozzátenném, hogy a Symphony X nálam az egyetlen zenekar, ami erősen megszorongatta a Dream Theatert; mind tudásban, mind komplexitásban. Emellett a stílusuk teljesen más – természetesen többé-kevésbé progresszív rock mindkettő, de ez mindössze annyit jelent mintha két számról azt mondanám, hogy “diszkós”. 🙂 A Symphony X később indult, kezdetben nem éreztem annyi úttörő kísérletezést a munkájukban; de a fő különbség mégis az volt, hogy a Symphony X sokkal keményebb, hard rockosabb hangzású, az énekes Russell Allen (az általam ismert legjobb hangú rockénekes) pedig nem csak a finomkodó, lírai stílusban van otthon, az ő hangjában ugyanúgy megtalálni azt a kemény, érdes stílust is, amellyel jól tudja érzékeltetni és kiemelni a zúzósabb (a nagyemberek által power témának hívott) tételeket.

Annál is jobban áll a zenekarnak ez a kettősség, mert sok klasszikus művet dolgoztak fel, amelyben a gonoszt és a jót is megelevenítik – Milton Elveszett Paradicsomától kezdve az Odüsszeiáig alkottak grandiózus műveket. Vonzódásuk a klasszikus zenéhez elég nyilvánvaló, én például a harmadik albumuk miatt szereztem be és hallgattam Mozartot.

Azt hiszem az igazi különbség: a Dream Theater technikás, kifinomult, iránymutató zenét nyomott (hogy manapság mit nyom az más téma), ők pedig egyfajta erős, gyors, de mégis queenes kórussal és nagyszínpadi betétekkel hozták létre grandiózus irodalmi művek grandiózus feldolgozásait. Ennélfogva a Symphony X-et nem egyszerű zenekarnak tartom, hanem mintegy színpadra dolgozó csapatnak. Milyen kár, hogy az ő zenéiket nem fogják színpadra vinni, egyszerűen mert nincs még egy olyan társulat amely ezeket elő tudná adni. 🙂

Akkor egy kicsit az albumról: nyilván zseniális, különben minek írnék róla? 🙂 Tényleg megérte öt évet várni rá. A régi Yngwie Malmsteen-es gitárhangzás helyett Romeo önálló, brutális riffkollekcióval áll elő, az ének pedig felülmúl minden eddigit: minden pillanatban érdekes, változatos, hangulatos.

1. Oculus ex Inferni (ez talán a Gonosz Szeme? Nem tudok latinul)

Tavaly a foci EB főcímzenéje volt, legalábbis Magyarországon. Azt hiszem, erről a grandiózus szimfónikus tételről majdnem elég ennyit mondanom. Változatos, egyedi témák; sok vonós, Rullo keze dolgozik mint a gyapotszedőké. 🙂 10/10

2. Set the world on fire

Azt hiszem, a kedvencem az albumról. A szimfonikus intró után elkezdődik egy kis pöntyögés, majd abszolút Mozart & Madness (hogy mi is ez? lásd: Savatage – Dead Winter Dead, mindenkori alap progresszív album) témák következnek. Rövid úton kiderült számomra, hogy ez az album az Odyssey-nél sokkal ütősebb lesz. kicsit sablonosan folytatódik a pörgetős dobszólóval, de amikor a fő téma kezdődik “Fly with me…” akkor hódoltam be végleg az albumnak – úgy tudnak klasszikus elemeket ötvözni a hardrockkal és metállal, hogy nem csúsznak át sem operaénekesbe, sem agyament zúzásba. Allen hangjában megvan az a “karc”, ami miatt sokkal keményebb a hangzás, ezt Pinnella prüntyögései szelidítik, közben Romeo zúzza a témáit. A szám végén a “Lie of lies” üvöltés utáni riffgyakorlatot viszont simán a Pantera is megirigyelhetné, ha még léteznének (RIP Dimebag). Ez annyira komoly hogy csengőhangot kéne csinálni belőle… 🙂 10/10

3. Domination

Kicsit sötétebb tónusú vizek felé eveznek a harmadik számmal, indít egy olyan basszus témával (amit később a szóló is ismétel), hogy megint kettéáll a fülem. Pokolian gyors és technikás szám! Emellett Allen hangja pokoli mélységekben, brutálisan gonosz. Elképesztő váltások, nekem 4:10-től van a kedvenc részem. >:-) 10/10

4. Serpent’s Kiss

Folytatván a jó zúzós hagyományokat egy csodás riffhalommal indít ez a szám is. Rullo és Allen ismét remekel, a kórus észbontóan jól szól, nekem valahogy mégsem nagy kedvencem ez a szám, mert nem tetszik és kész. Az biztos, hogy a témákat, amiket kitaláltak, még nem hallottam sehol, nade én nem is vagyok prog metal fan. Egy koncerten el tudom képzelni, milyen őrült zúzás mehet a színpad előtt (és a színpadon is, persze). A második perc végén egy váratlan stílusváltás, majd ismét zúúúzás ezerrel, eszméletlen szólóval. Összerakott szám, de valahogy, nemtom miért de nem jön be annyira. 8/10

5. Paradise Lost

A címadó szerzeményről hálás dolog írni – fantasztikus, lírai dal. Az az érdekes, hogy mennyire máshogyan valósították meg a hangulatot, mint mondjuk egy pop zenekar. Sok billentyű, páratlan számú ritmusok, és itt a váltás nem arról szól hogy lejjebb visszük egy terccel és elénekeljük újra ugyanazt a dallamot, hanem ez itt tényleg váltás. A refrén az egyik legszebb rész, amit ebben a stílusban hallottam. Ezt a számot szinte oda lehet adni bárkinek hallgatni, mert jó eséllyel szeretni fogja – persze egy kis megszokást igényel a pop számok négy akkordos megoldásai után. Sajnos sokan nem fogják a fürdőszobában énekelgetni – én megpróbáltam de sajnos a hangterjedelemmel voltak erős problémáim… 🙂 Főleg a szám csúcspontján “…And I’ve battled it and bled for it all” szárnyal magasba az ének. Az utána lévő lecsengésnél lévő gitáros részt mindenképp egyszer meg fogom tanulni – egyszerűnek hangzik, és nagyon szép, tehát valószínűsítem hogy tutti bonyolult. 🙂 11/10

6. Eve of Seduction

Ismét Mozart & Madness. Tényleg nagyon kíváncsi vagyok, ha Mozartnak lett volna ilyen felszerelése, milyen zenét ít volna… van egy elképzelésem hogy hagyta volna az orgonát a francba és rockoperákat írt volna. :-)) Egyszer olvastam egy sci-fi novellát arról, hogy egy nagyon fiatalon elhunyt olasz zeneszerzőért mentek vissza az időben halála idejére, kicserélték a testét és őt visszamentették, majd meggyógyították a jövőben, és kérték – szerezzen még zenét. Mozartért is vissza lehetne menni 1791-be, adni neki egy vese transzplantációt és megmutatni, hová fejlődött a zene.
Huh mindjárt vég a számnak, úgyhogy csak annyit tudok írni hogy a refrén itt is nagyon bejött, illetve hogy ebben a számban az ének is sokkal finomabb, progosabb; ez a szám jobban képviseli a klasszikus zenés oldalt, de nem nélkülözi sem a durva kis prüntyi szólókat, sem egy-két húzósabb riffet (pl. a szám 3/4-énél olyan szólót kapunk hogy hmm, finoman szólva is lefostam a bokám). A vége is k.jó – az egész k.jó 10/10

7. The Walls of Babylon

Nekem ez a legellentmondásosabb szám. Misztikus kezdés, felerősödő gitárok, jó témák és váltások, de amúgy semmi extra. Aztán 1:42-nél egy olyan riffhalom jön szembe megint, hogy nem igaz. Innentől kicsit változott a megítélésem, a szóló rendben van, de aztán megint kicsit elerőtlenedik. Ezt visszahozza az ének és a “Forever on the dust…” rész, amit nevezhetünk lokális refrénnek. Ahogyan az egész szám, az ezt követő szóló is nekem nagyon Dream Theateres, amit egyáltalán nem bánok, de kicsit hiányzik az a kis plusz ami a többi számban megvan. A lecsengést viszont trükkösen oldották meg – amikor azt hinnénk, hogy vége a 8:16-os számnak, akkor kapunk egy nagyon erős témát a végére, szóval összességében oké az egész. 8/10

8. Seven

Ismét Mozart & Madness, ezúttal tényleg. Ezt a számot írná meg valamely klasszikus zeneszerző, ha a kezébe kapna egy elektromos gitárt. Zseniális, nagyon kötődik a klasszikusokhoz és mégis bonyolult progos témák vannak benne. Dögös, gyors és precíz. Egységes és változatos. Allen hangjában itt is megvan az, amit James LaBrie hangjából néha hiányolok, az a plusz rekedt keménység. Olyan négy perc körül indul el egy kis kántálós rész, amelyet Romeo kisér, valami ősi egyiptomi vagy mezopotámiai ünnep lehetett ilyen. Ez a szám nagyon ott van; kicsit hasonló mint az a skandináv zenekar amelyiknek egy operaénekesnő az énekesük; nem jut eszembe a nevük. Sajnos vége is a számnak, nem tudok többet írni 10/10

9. The Sacrifice

Egy lassabb szám, nagyon ünnepélyes, szépen kidolgozva. A végén a kis latinos rész nagyon szép. Többet nem tudok elmondani. 9/10

10. Revelation (Divus Pennae ex Tragoedia)

Na ez a szám tipikusan az, aminél nem veszem észre és máris együtt üvöltöm a refrént a kazetás magnóval. A kezdés is nagyon bejön, ahogyan a két gitárszólam “beszélget” egymással, van egy tényleg ütős összhangzata. Ehhez képest a hirtelen lecsendesülés és kezdődő ének picit meglepő, de jól illeszkedik a felerősödéshez “…my revenge is bittersweet”, a refrén pedig abszolút perfekció. A kicsit több, mint 9 percet végtelenítve is el lehetne hallgatni egész nap. Nem lehet mást írni, minthogy tökéletes. A végén, amikor az alsó gitár szólam is elhalkul, akkor jön egy kis prüntyögés Pinnellától, amitől majdnem szó szerint könnybe lábadt a szemem: A Divine Wings of Tragedy albumukon lévő azonos című szám fő témáját játssza, visszautalva hogy az a szám is az Elveszett Paradicsomról szól. 12/10

A végső konklúzió: 9,8 / 10

Sajnos az album címe kicsit elcsépelt már, de erről nem a Symphony X tehet. Úgy ahogy van, meg kell venni.