Jó zsaru, rossz zsaru (The Steady Rain)

Az idény utolsó előadásán voltunk a Centrál Színházban, május 29-én. Ehszbhazzmeh…. komolyan mondom, egy jó ideje ilyen jó kamaradarabot nagyon régóta nem láttam. A Grönholm-módszer is nagyon jó volt, de ez… ez valami új szintre emelte a színvonalat. Zseniális szereplők, zseniális dialógusok és monológok, klisé bűnügyi történet. Komolyan mondom, kár lett volna kihagyni! Mákunk volt, hiszen Stohl Buci lehet, hogy a következő évadot a börtönben üli végig és higgyétek el, az Ő zseniális színésztudása is kell ehhez a darabhoz.

stohl_steady.jpg Olvastam, hogy többeknek nehezére esik elkülöníteni Stohl magánéletben elkövetett felelőtlen cselekedeteit a színpadi szereplésétől, pedig anélkül szerintem nem lehet élvezni egy színdarabot, vagy egy mozit, hogy ne helyezkednénk bele valamelyik szerepbe, vagy legalább ne éreznénk azt, hogy részei vagyunk valamilyen módon a történetnek. Hogy Stohl celebbé hagyta változtatni magát a szó rossz értelmében, hogy drogozik és iszik, illetve saját maga és más emberek életével játszik, természetesen egy jelentős faktor, de látom hogy képes mindettől elvonatkoztatni, amikor a színpadon áll, így a legkevesebb annyi tiszteletadás jár neki, hogy ez alatt az idő alatt én is elfelejtem a való életben megtett botlásait. Respekt.

Az eredeti cím a “The Steady Rain”, vagyis makacs eső; de mivel Magyarországon kevesebb kultúrája van a klasszikus fekete-fehér film noir-nak, ezért lehet hogy nálunk a fenti címmel jelent meg a darab. Eredetiben a Brodway-en Daniel Craig (=jó zsaru) és Hugh Jackman (=rossz zsaru) játszották, és állítólag Magyarország a második hely, ahol bemutatták. Nem is csodálkozom, mivel a darab Teszkógazdaságos: a sztori nagyon üt, a helyszín gyakorlatilag jelentéktelen, és mindössze két szereplőt kell fizetni, akiket viszont igen gondosan kellett kiválasztani.

szabo_steady.jpg Szabó Győzőt én eddig csak filmvígjátékokban láttam, ahol bátran bohóckodhat (mint ahogy a Beugró c. műsorban is). Nagyon kíváncsi voltam, hogy egy drámai véget érő krimiben milyen alakítást nyújt és hát meg kell mondjam, igazán méltó erre a szerepre. Most is szinte látom az arcát, ahogyan az utolsó sorokat mondja el, majd lámpa elalszik, és a közönség csak ül, megdöbbenten, és kell egy fél perc, míg felharsan az óriási tapsorkán, amivel a két színészt ünnepeltük. Látva ebben a szerepben csak azt nem értem, hogy miért nem ő játszik a kurrens magyar filmek 95%-ban? Hiszen bár az ő szerepében itt most nem lehet annyira látványos kirohanásokat tenni, a csendes, történettel sodródó szerepében is bármikor lejátssza Gesztesit.

A címre visszatérve, nincs itt igazából jó zsaru és rossz zsaru. Van egy határozott, kemény, családfenntartóként viselkedő, magabiztos és mindent egyedül megoldani akaró zsaru, akit Danny-nek hívnak (Stohl); illetve van egy gyermekkorai barátja, járőrtársa, a kicsit félszeg, ügyefogyottabb, mamlasz Joey (Szabó). Akik az elején elkezdenek mesélni egy sztorit, mintha a nézők a haverjaik volnának, és csak éppen egy sör mellett a napi robotról kérdeznénk őket. Keith Huff zsenialitása kellett ahhoz, hogy egy szinte teljesen kopár színpadon a két történetmesélő hatására beinduljon a fantáziánk, és magunk elé képzeljük az egész történetet: Chicago mocskos, bűnözőkkel teli utcáit, a két srácot akiknek minden álmuk, hogy olyan nyomozók legyenek, mint Starsky és Hutch, a folyamatosan zuhogó esőt és az éjszakai életet, amelyben a járőröknek helyt kell állniuk.

steady_rain.jpg Hogy ez a helytállás nem mindig sikerül… nos, egy ilyen helyen nem sok Starsky és Hutch terem. Joey-t; akinek se kutyája, se macskája; barátja az alkoholizmus végső stádiumából hozza vissza, sokszor összejárnak, gyakorlatilag Joey Danny-éknél lakik és máris családtaggá vált. Danny a családjának spórol, de a pénzt tisztességtelen úton, lefoglalt és a központba be nem szállított drogokból és örömlányok védelméből szedi össze (ez utóbbiaknál természetesen egy gyors numera is belefér, mielőtt hazamegy az asszonykához). Mindemellett ő meg van győződve róla, hogy erkölcsös és elfogadható, amit tesz. Az alvilágnak viszont ez nem annyira tetszik… egy lövés a nyílt utcáról mindent megváltoztat.

Danny ki akarja nyomozni, természetesen egyedül, hogy ki lőtt be a nappalijába. Eközben mindenki mellékes lesz neki, még az is hogy történetesen a fiát találta el a lövés és aki a kórházban élet és halál között lebeg… csakhogy a való életben nem úgy megy, mint a detektívtörténetekben, és a két srác egyre mélyebbre kerül a gödörben, amelyet kapkodásukkal, átgondolatlanságukkal saját maguknak ásnak. Ez a történet próbára teszi az állásukat, a barátságot, a szerelmet, és az egyikük életét is.

Nem lőném le a történetet (haha, mekkora szóvicc!) jó szokásommal ellentétben, mert azt szeretném, ha erre mindenki elmenne és saját maga élné át a történet végén azt a megrendült állapotot, amit én magam is átéltem. Az a fél percnyi süket csend nekem mindent elmondott az előadásról. Innentől már csak az eredetire lennék kíváncsi, amelyik 2007-ben tarolt New Yorkban.

Tentacle.exe

Azért szeretem én az Inkscape-et, és azért nem szűnök meg reklámozni, mert a vektorosan rajzolt képeket ugyebár tetszőleges mértékben, részletvesztés és zajosodás nélkül lehet nagyítani, illetve kicsinyíteni. Mióta kicsit elkezdtem vele rajzolgatni és éppen csak karcolom tudásának felszínét, máris kedvencemmé vált.

Most éppen a napokban retro korszakomat éltem és végignyomtam a “Day of the Tentacle” című játékot, ami a point’n’click játékok közül talán a legviccesebb és legaranyosabb; mindeközben rendesen mozgatja az agyat is. Aki nem ismeri, keressen rá a Scummvm kifejezésre és a játék címére. Anno végignyomtam vagy 5-6x, ez arra volt elég hogy pont 2:59 alatt játszottam végig, ami tán nem a legrosszabb eredmény a világon (egyesek persze 21 perc alatt tolják). Amíg még lelkes voltam, elhatároztam hogy megörökítem azt a pillanatot, amikor a lila csápnak kinő a karja és éppen elhatározza, hogy elfoglalja a világot. Naná, hogy Inkscape-pel.

tentacle_500.png

Készíttettem magamnak egy polót is ezzel a kis rajzzal, és nagyon jó lett! 🙂