Symphony X – Iconoclast (2011)

Micsoda régen várt pillanat, kijött a Symphony X zenekar legújabb albuma, az Iconoclast (jelentése: képrombolás, főleg vallási jellegű ikonokkal kapcsolatban. Tágabb értelemben pedig szakítás a dogmákkal, megkövesedett szokásokkal).

Nem mondom, hogy nem hallgattam rojtosra a 2007-es albumukat, és még inkább a 2002-es The Odyssey-t, ezért nagyon vártam, hogy mit tudnak még mondani. Ahhoz hasonló volt ez a várakozás, mint amikor a Dream Theater 1999-ben felért a csúcsra a “Metropolis part II: Scenes of a memory” c. albumukkal; és nem tudtam elképzelni, hogy hová tudják még fokozni a teljesítményt. Akkor jöttem rá (szerintem sok rajongóval együtt), hogy a progmetál istenei is el tudnak érni egy határt, ahonnan nincs tovább; a fejlődést úgy lehet folytatni, hogy a stílus kicsit (vagy nem kicsit) változik. Ez a helyzet most a Symphony X-szel is, a The Odyssey inkább neoklasszikus stílust felvonultató témáitól a Paradise Lost-tal elkezdtek egy durvább, egyszerűbb és karcosabb irányba menni. Bár nekem az előbbi album a kedvencem, mégis rengeteget hallgattam az Elveszett Paradicsomot is, mert bejött a váltás. Akkor most megnyomom a lejátszás gombot, és szokásom szerint az album hallgatása közben elmondom, mi jut eszembe az adott számról. Kérem, ha lehet akkor hallgassátok meg a számokat és közben olvassátok el, amit írtam, talán úgy több értelmet nyer a sok hablatyolás. 🙂

Iconoclast (9/10)

symphonyx_iconoclast.jpg Vészjóslóan, karcosan kezd a szám, majd hirtelen átcsap DT-szerű témázgatásba, amelyet ismét gyorsan egy neoklasszikus kórus betét szaggat meg. Picit hajaz a The Odyssey kezdő számára, az Inferno-ra, ami nekem nagy kedvencem, de ellentétben az Infernoval, ez a szám nekem kicsit hónaljszagú: “Most megmutatjuk! Nyomjuk bele mindenből a legjobbat, szakadjanak a dobhártyák!”. Nekem ez már túlságosan DT-s, ennek ellenére természetesen izgalmas és dallamos, megtámogatva keményebb riffekkel. Az első két perc után magukra találnak, megelevenedik a “Divine Wings of Tragedy” album szelleme, csak Russel közben fejlődött 15 évet; és ez alapból megdobja a minőséget pár kategóriával. Annyira szépen énekel és annyira jól játszik a hangjával, szerintem színházban kéne kamatoztatnia ezt a tudást. A refrén “We are strong” (és az egész szöveg) számomra kissé sablonos, hozza a “man-machine” életérzést, az elidegenedést és a fennálló rendszerrel szembeni lázadást de valahogy nem elég vastag, nincs benne annyi sötét erő, mint mondjuk egy Pantera dalszövegben. Mindazonáltal behunyt szemekkel egy epikus csatát vízionálok, ahol emberek vezérelte harci robotok (olyanok, mint Ripley rakodórobotja az Alienben) csapnak össze egy végtelen, kietlen, lávafolyásokkal tarkított gránitmezőn; természetesen a bolygónak már nincs légköre, az ég fekete és ragyognak a kegyetlen csillagok. Közben elértünk a szólóhoz, amivel kapcsolatban meg kell jegyeznem Michael Romeo emberfeletti zsenijét: nincs két szóló, amely ugyanarra a sablonra épülne, óriási változatosságot képes összelegózni a malmsteen-i építőkövekből. Közben a mechadroidok tovább folytatják harcukat mindaddig, amíg az utolsó üzemanyagot is fel nem használják – hogy melyik oldal győz, illetve egyáltalán melyik oldalon vannak a jók, a dal nyitott kérdésként hagyja meg. Vonatkoztatva viszont ugyanezt a zenekar stílusára, úgy érzem hogy nem fejlődnek rossz irányba, csak igen sajnálom a billentyűs részek hiányát. Hová tűnt Pinella?

The end of Innocence (9/10)

russel_allen.jpg Nagyon szép témát kapunk kezdésnek, stabil kemény riffekkel megtámogatva, aztán ismét kis témázgatás, szerencsérePinnella is megérkezett a stúdióba. 🙂 Folytatódik a sodró lendület, bugyborékoló gonosz hang stb. A dalszöveg nekem megint picit olyan hangulatú, hogy “mi is kell nekünk? “Pokol(i)” megvan, “meghalsz” kipipálva, “tűz” és “átok” pipa, akkor már csak egy csipet “blood” és “pain” kell”. Ez nem vesz el semmit a zene élvezetéből, és azt sem várom hogy megreformálják a stílust, de a változatosság kedvéért jöhetne néhány magvas gondolat is. 🙂
Russel remekül nyomja és gyorsan méltatom Jason Rullo-t is, aki a dobok mögött végez fantasztikus, szó szerint komoly izommunkát. Éppen csak annyira vadítja meg az ütősöket, amennyi egy igen kellemes változatosságot ad és eközben legfontosabb dolgát sem hanyagolja: bármennyire is közhelyes, az ütemekkel összetartja a számot. Hmm, 3:32-nél ezt a részt már eljátszották, csak gyorsabb formában, most egyszerűen nincs időm utánanézni hogy hol, de biztosan volt már ez a rész valahol. Nem baj, jó a zene.

Dehumanized (8/10)

Az 1990-es évek közepének trash metal zenekarai jutnak eszembe. Az ének is alátámasztja (”You son of a bitch”), de az egyszerű, erős riffek is. A Cowboys from Hell-re azért nem valószínű, hogy felkerülhetett volna egy ilyen szám, Russel itt már tényleg hörög, de még mindig túl sok intelligencia van ebben a hangban ahhoz, hogy ez egy sima hörgős trash legyen.A refrén és a mögötte lévő gitár téma napokkal később is eszembe jut, érdekes hogy itt a “you can’t break me, you unmake me” sablon szöveg nagyon is ideillik; a stílust mondhatni lebutították, lesorjázták a szöveghez. Az elembertelenedést jól mutatja a szám dühös hangulata. A szám második felében azért belefért egy kis pihenés is, billentyűkkel kicsit fellazítják a hangulatot, de csak azért hogy a végén ismét hátbavágjanak a refrénnel. Ez a szám nagyon pozitív fogadtatásra talált nálam!

Bastards of the Machine (8/10)

Lendületes, jó szám, ez már igazi pawa’ metal. A gyapotszedés nagyon megy, sodor magával az őrült lendület; minden tag kitesz magáért, és végre hallgathatjuk kicsit Michael Lepond munkáját is, amint elmosódó ujjakkal penget. Ez a szám egy őrjöngés, egy kétember magas trollt látok aki harci színekben, kétélű fejszével üvöltve, lobogó hosszú loncsos hajjal rohan a csatába. Vagy – kapcsolódva az album címéhez – ugyanez a troll egy elképzelt jövőben az emberek haldokló civilizációjának utolsó gépeit veri széjjel.

Heretic (9/10)

Lehet-e fokozni az előző szám acsarkodó dühét? A Heretic-kel felülmúlják még azt is. Ez a szám egy sima zúzda, Rullo kalapál, mint a gép, Romeonak hallhatóan sikerült még három ujjat növesztenie valahogy mindkét kezére, mert egyébként nem tudom, hogy ezt a mágikus, emberfeletti gyorsaságot hogyan éri el. Ez a szám minden, csak nem neoklasszikus-barokkos-csipkés finomkodás – nálam felér egy csésze igen erős kávéval. Bólogatás automatikusan elindul, lábak dobolnak, csak sajnos a huszadát nem tudom lekövetni a számnak. Annak ellenére, hogy ez egy “egyszerű, egyenes” szám elméletben… a dalszöveget itt ismét erősnek érzem az eretnekről, aki a saját maga által épített birodalmat rombolja le… mint ahogyan Romeo meg is tette.

Children of the Faceless God (10/10)

Mindig öröm egyik kedvenc számomról írni, hát ez is ilyen most. Igen, elismerem, őskövület vagyok, de nekem a Symphony X olyan zenét jelent, amikben nem csak riffhalmok vannak összedobálva. Itt előbújnak a csodálatos dallamok, főleg a refrén teljesen fülbemászó. Örömmel konstatálom, hogy az eddigi atomi zúzást kicsit abbahagyják, és bár ez a szám sem szűkölködik a jó riffekben, itt már vannak váltások, Russel remek énekhangja ismét nem csak erejével dominál. A szóló remek, és ez a refrén… ha lenne valami hangom, biztosan ezt dudorásznám a zuhany alatt! Rullo ismét zseniális. Ugyan a szövegre még nem tudtam nagyon figyelni, de gondolom a szám témája az, hogy akik lezúzzák a régi rendszert, még egy újonnan formálódó, nem kialakult istenség szolgálatába állnak; jövőjük bizonytalan, még bármi megtörténhet.

When All is Lost (10/10)

allen_lepond.jpg Nocsak, zongorahangot hallok? 🙂 Kb. fél óra alatt erre nem volt példa, de most itt az első lírai dal. Ezt a végső, epikus csata utáni jelenetnek vízionálom, amikor már nem a végső összecsapásra kell készülni, az emberek szeméről leszáll a vörös köd, és szétnéznek bizonytalanul, hogy most hogyan tovább. Előjönnek a régi emlékek az elveszett bajtársakról és szerelmekről, és a túlélők elkezdik keresni az útjukat. Azt már mondanom sem kell, hogy itt a hörgés helyett tiszta, csengő éneket hallunk, sok billentyűs támogatással. Kedvenc részem 4:40 körültől indul, ahol a billentyűk és a gitár egymásnak felelgetnek, miközben az ütősök szépen alápontoznak; majd jön egy szép akusztikus rész. Lehet, hogy ez is kliséhalom és már ezerszer megcsinálták, de nekem ezt ezerszer is el lehet adni. És igen, a szám végén az utolsó akusztikus ismétlés, a szám ívánek lezárása is nagyon bejön. Egyedül azt sajnálom, hogy nem bontották meg jobban az énekhangot, ugyanis ha kaptam volna egy olyan lezárást, mint a The Odyssey végén, még pár

Electric Messiah (8/10)

apró könnycseppet is elmorzsoltam volna. Ehelyett kicsit kevesebb érzelmet és hangterjedelmet kapunk; ez inkább Dream Theater stílus ismét. Ezzel vége az első lemeznek, és átcsúsztam a másodikba, úgyhogy csapjunk is bele az Elektromos Messiásba, ami ismét leszakítja a fejünket, kicsit kuglizik vele majd visszavarrja a helyére. Ismét polip-effektus, Romeo varázsol egy nagyot és kb. a “The End of Innocence” szintjén folytatódik az album. Ismét kellemes, könnyen emészhető refrén, durva és pörgős aláfestés. Hoppá, 3:53-tól ismét egy olyan váltás, amit már többször ellőttek de nekem még mindig nagyon-nagyon ott van. Ebből nő ki a szóló is, szerencsére a billentyű ismét szerepet kap. Egészen klassz kis dallamos remekmű ez!

Prometheus (I am alive) (10/10)

michael_romeo_at_bilston.jpg Amikor először hallgattam meg az albumot, a “Children of…”-on kívül ez ragadt meg legjobban az elmémben. Nyugodtan vágjatok hozzám egy követ, de fél percnél egy kicsit teljesen kispálos a gitár. 🙂
Tuti váltások vannak ebben a zenében, ismét üvölt az óriási zenei képzettség, amivel a srácok rendelkeznek. A téma ismét komolyabb, amely mélyen dörmögő éneket kíván. Ugyan ez a szám is az újjászületésről szól, visszanyúlva a görög mitológiába, amelyben oly otthonosan mozognak. A refrén “Alive, alive, rising up I am alive” azonnal beugrik az agyba és ott darál még órákig – ezzel az erővel nyomhatná a Petőfi Rádió is, ha nem lenne erősen profilidegen. Szépen visszatalálnak a szaggatott ritmusokra és rifftöredékekre, amelyek jól jellemezték eddig Romeo munkáit. Ez a szám mindenképpen méltó párja a “Children of..”-nak, nekem ez a kettő hordozza a sötét hangulatú album esszenciáját.

Light up the Night (8/10)

Nekem a Seven jutott eszembe hirtelen – Mozart és Madness; nagyon lendületes, technikás, klasszikus zenét idéző, epikus a hangulat. Talán ezt érzem eddig legközelebbinek a Paradise Lost-hoz, illetve a régebbi albumokhoz.
Koncerten szakad a színpad…

The Lords of Chaos (9/10)

Metallicára emlékeztető kezdés (tetszik!). Magyarul ismét a power/trash metálhoz térnek vissza. Itt is eltűntek a barokkos megoldások, de a szintivel megtámogatott refrénnel megint megcsinálták a nagy trükköt: mászik bele a fülembe, hogy “We rule, we cry / The Lords of Chaos will never die”. Távol álljon tőlem egyszerűnek nevezni a számot, mindössze saját korábbi munkáikhoz viszonyítva mondom azt, hogy nem erőltetik a hosszadalmas billentyűfutamokat.

Reign in Madness (7/10)

Azon csodálkozom, hogy nem fáradtak bele a gyors számokba így a végére. Kicsit összefolyik nekem stílusban az előző két számmal, ez is hozza a régi Symphony X-et, méghozzá leginkább a Divine Wings of Tragedy érájából.
Ismét egy kicsit csupaszabb a zene, nem mondom hogy Pinnella nem dolgozik, de a háttérben marad és a gitárok sokkal erősebben viszik a témát. A refrén az előző számra annyira hasonlít, hogy ha nem figyelnék oda, nem is venném észre hogy nem egy 14 perces számot hallgatok. Kicsit aggódtam is, hogy semmi sem fogja megtörni ezt a masszív, aggresszív, dühös előrenyomulást, de szerencsére jött egy csendes, zongorával alátámasztott rész (”There’s no escaping”). Ezután ismét szárnyal kicsit a zene, majd a refrénből kiinduló kemény kalapálással zárják le az albumot.

SyX.jpg Hát, ennyi volt a dupla album. Mi is kavarog a fejemben? Először is, az Iconoclast eléggé elmarad a Paradise Lost-tól. Nekem hiányzik a barokkos, finomabb hangzás. Azt is érzem, hogy most nagyon meg akarták mutatni, hogy tudnak ők mindent a progmetálról…

Értem én, hogy már megmászták az Olümposzt és ezután új csúcsok után kell keresgélniük, és csak remélem hogy ha megtalálják, az nekem is tetszeni fog majd. Ez egy útkereső album, minőségben nálam elmarad az előzőektől, de így volt ez a “Six Degrees of inner Turbulance”-szel is, amit a DT 2002-ben hozott ki. A srácok még mindig nagyon tudnak, de ez nekem kevés váltás, túl egyszerű megoldások, és kicsit sok Romeo-ból (értem én, hogy ő írta az egész albumot, tehát mégis, mit akarok tőle… :-)). Annyi biztos, hogy három év alatt sokat tudott csiszolni a gitár témákon, lesz ez még jobb.

Még az is eszembe jutott, hogy ha csak a szimpla album változatot hallgatom meg, az valahogy jobban tetszene; ott van egy szép lezárás a “When All is Lost”-tal és nem csak úgy végetérne az album, viszont akkor kihagynám a Prometheust és a Lords of Chaos-t. Nem tudom, melyik lenne jobb…

Verdikt:
87,5% (105/120 pont – dupla album)
90% (63/70 – szimpla album)