Ez egy álom (Csepregi Tamás: Szintetikus álom)

szintetikus_alom.jpg Biztos vagyok benne, hogy a XXI. század első évtizedének legjobb sci-fi könyvét olvastam a napokban. Ha ez a könyv regény lenne, akkor – annak ellenére, hogy a kíberpunk már 20 éve minden lényegeset elmondott, amit tudott – ezt egy kis időbeli visszacsatolással William Gibson Neurománcához tenném hasonlatossá, de sajnos az összehasonlítás nem lehetséges, lévén a Szintetikus álom novellák gyűjteménye.

Bevallom, nagyon tetszett az egész. A nyelvezet, a technoszövegelés, a nem túlbonyolított, de jó mondatszövés magával ragad; és igen erős tényező az is, hogy a történetek Magyarországon, közelebbről Budapesten játszódnak, így simán bele tudtam élni magam a sztoriba.

A kíberpunk hagyományait követve a történet szálai 2081-ben, illetve 2062-ben szövődnek. Budapest körbe van zárva falakkal, az embereket vírusos járvány tizedeli, a kormány bukásával egy cég, a Pest-Buda Agglomeráció Rt. vette át az irányítást. A főváros a kőgazdagok elzárt és őrzött villáiból, a kínaiak kerítéssel körbevett negyedéből, kavargó füsttel és szmoggal körbevett gyárépületekből és a szegények lepukkant házaiból áll. A várost elhagyni szinte lehetetlen, de ha mégis, nincs visszatérés. Megvan minden klasszikus szájberpunk fél és szereplő: bedrótozott hackerek, karhatalom, kínaiak (ők vették át a stafétát az ős-kíber regények japánjaitól), lerobbant környezet, gengszterek, elnyomott munkásréteg; sőt, még para-érzékeny médiumok és sugárfertőzött zombik is. Szintén a műfaj hagyományait követve nyolc bűnügyi történetet, plusz egy kellemes hangulatfestő novellát olvashatunk.

Nézzük sorban a novellákat: Az első, Kontakthiba című, alapból nagyon magasra teszi a lécet. Ez egy klasszikus CP környezetbe helyezett film noir; így máris érthetővé válik a könyv hátuljára nyomtatott ajánlóban szereplő “cyber noir” kifejezés. Zseniális, egyből magával ragadó történet, nagyon jó csavarral a végén. A Sárkány röpte kicsivel gyengébb, egy tipikus céges karrierista történetét beszéli el, egyértelmű befejezéssel. A tétre, befutóra hihetetlenül, elképesztően jó történet, az elbeszélés a szereplők váltakozó szemszögéből bomlik ki. Az Analóg dallamok szerintem egy kicsit elvesztegetett történet; majd mindjárt kifejtem, hogy miért. Ez egy idős bácsikáról szóló kis giccses szösszenet, aki a régi idők szépségén kesereg, aki a zenében és a szeretetben találta meg önmagát. Ennek ellenére hangulatos. Az Óriás tetszett, nem a legerősebb, de szép klasszikus kerek szerelmi történet, amelyben a nyomozó beleszeret abba, aki után nyomoz. Az Utolsó utáni pillanat ismét egy minőségi munka, az egyetlen kritika, amivel illethetném az az, hogy ehhez nem kellett volna cyberpunk környezet. De nagyon jól áll neki! Ebben egy egykoron menő, mára lecsúszott sportedző küzdelmét ismerhetjük meg ellenfelével, végül az életben maradásért. A Puszta formalitás nálam viszi a pálmát, a könyv csúcspontját jelentette; ráadásul ez a történet köt össze két másik novellát is, és ebben összeér a három szál. Itt végre az első kínai főszereplőt láthatjuk, aki igen jól keveri a szálakat. 🙂 A címadó Szintetikus álom egy klasszikus, jól ismert ötlet zseniális megvalósítása, amelyből akár kisregény is születhetett volna, sajnos valahogy kevés benne a kraft, egy kis plusz energiával sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle. A főszereplő az álmait adja el egy szórakoztató cégnek, azonban felmerül egy kis mellékhatás is…

Amit abszolút nem értek, az a befejező negatív visszacsatolás. Mi a fenéért lett ez epilógus, amikor az összes többi történet előtt játszódik, ráadásul igazából nem is ad megoldást az elvarratlan szálakra, és a szereplők életéből nem tudunk meg igazán plusz dolgokat, amelyeknek addig rejtve kellett volna maradniuk. El sem vesz, de hozzá sem ad az egészhez. Miért nem lehetett ezt elsőnek beszerkeszteni?

Természetesen van kritikus mondanivalóm is, de előtte elmondanám, hogy szerintem Csepregi Tamásról még sokat fogunk hallani, és egy ragyogóan jó sci-fi író születését sejtem.

És akkor jöjjön az, amin még lehetett volna javítani: Nyilván mindig probléma, ha egy sztori nem a mi világunkban játszódik. Rengeteg dolgot meg kell magyarázni, hogy mi miért éppen úgy működik. Sok író ráadásul már betegesen túlmagyaráz mindent, belerak a történetbe mindenféle hülye fizikai teóriákat, futurisztikusnak hangzó berendezéseket stb. szerencsére itt ilyesmiről nincs szó, azonban nem sikerült teljesen jól megoldani ezt a narrációt. Kilóg a lóláb, amikor egy szereplő magában morfondírozva elmondja, hogy hogyan is működnek a sick-o-maticok (amivel ellenőrizni lehet, hogy valaki megkapta-e a fertőző betegséget), hiszen ezt nyilvánvalóan mindenki tudja, aki abban a világban él; és a főszereplőnk sem gyengeelméjű, hogy emlékeztetni kelljen magát erre. Tök jól fel lehetett volna használni erre az Analóg dallamokat, amikor a bácsika visszaemlékszik, hogy hát igen, jött a Q-vírus és felállították a sick-o-matákat. Különösen hülyén jön ki a narráció azoknál az egyes szám első személyben játszódó történeteknél, ahol az adott szereplő meghal. Ha meghalt, akkor ki is mondja most ezt el?

A másik, hogy kicsit talán nekem még sok is volt a CP szereplőkből: végülis a zombikkal nem kezdett semmit a szerző, néha ott voltak, mintegy a történet valósághűségét emelendő. Nem igazán értem, hogy a parafenoméneket miért kellett belekeverni, gondolom divatos lehet. De vámpírokat sem rakott bele a történetekbe szerencsére, pedig azok is divatosak…. szóval talán kicsit jobban jártunk volna, ha a túlzsúfoltság helyett pár elvarratlan szálról kapunk több infót.

Ezzel együtt, komolyan a múlt évtized legjobb könyve a stílusban, mindenkinek ajánlom elolvasásra – aki csak ismerkedik a kíberpunkkal, annak azért, aki szereti, annak pedig azért.

Húsz éves a Nevermind

nirvana-nevermind.jpg A csapból is az folyik, hogy a Nirvana 20 éve megjelent Nevermind című albuma alapvetően… elképesztő… meghatározó stb. Nos, azt hiszem, hogy a “megmondom az éleset” jelszavamból adódik, hogy én kifejezetten szeretek kritizálni és ha valamit lehet, akkor ezt biztosan! Tény, hogy a mai (jó, akkor holnapi) szép naphoz képest 20 éve megjelent egy album egy garázs zenekartól, akiket tudatosan felépített egy zenei producer és egy record label.

Miért volt ez jó? Az akkori tinédzsereknek, köztük nekem is, nagyon hiányzott valami, BÁRMI!, amire lázadhatnak, amit a szülők utálnak és elutasítanak és tiltanak. Erre a zenére azonnal ráéreztünk, és mivel akkoriban még nem volt divat 12 évesen seggrészegen szexuálisan körbeszolgáltatni egymást, nekünk ez a zene adott lehetőséget, hogy kitomboljuk magunkat. Nyilván zúztunk rá, mint a gép.

Természetesen akkoriban teljesen másképp viszonyultunk ehhez a zenéhez, elhittük hogy az MTV a barátunk és azért nyomassa napi 15x, hogy minél többször döngethessük a szomszédoknak. Ráadásul hol volt lehetőségünk megismerni más grunge zenekarokat? Hol volt az Alice in Chains, vagy a Soundgarden?

Valljuk be, ez az album zeneileg nem kiemelkedő, a szövegei egyenesen szarok. 🙂 Csakhogy ez senkit sem érdekelt igazán, feltört az underground zene, az Universal kiadó bebizonyította, hogy primitív zenével, nulla énektudással, behangolatlan szar és szarrá torzított hangszerekkel is lehet világslágereket csinálni. Ez azért volt tök jó, mert a sok kis 15 éves csíra is elhitte, hogy belőle is lehet világsztár, egyenesen a plüssmacis gyerekszobából, csak hinnie kell benne.

Én abban az időben éppen a Kispál és a Borzzal, Sziámival voltam inkább elfoglalva, éltem az alteros korszakomat, ezért viszonylag gyorsan abbahagytam a rajongásomat a Nirvana irányába. Nem nagyon értettem az öngyilkosság-hullámot is, amit Cobain indított el fossá drogozva.

Az is meghatározó volt talán a zenekarral kapcsolatban, hogy Courtney Love nekem kifejezetten mindig is ellenszenves volt. Ha valaki 1994 óta tiszteletből eljátszott otthon egy Nirvana-számot, a bejáratnál máris csöngetett Courtney a malacpersellyel, egyrészt a jogdíjak miatt, másrészt közölte hogy a pert már meg is indította, mert megsérült Cobain emléke. Röhejes lenne, ha nem működött volna. Aztán vannak olyan hangok is, akik szerint nem is Kurt húzta meg a ravaszt…

Mit írhatnék még? Ez az album történelmet írt, valóban, de ez inkább volt a Nirvana szerencséje (?) és a Universal tudatos stratégiája, mintsem a zene forradalma. Kikotorták Krist Novoselicet, Cobaint és Dave Grohlt a szarból, eredeti naiv szándékaikat semmibe vették, meghozták nekik a világsikert amire úgy vágytak, majd kiégve 4 év múlva mentek a süllyesztőbe* – nos, nem tudom, hogy ezt szerencsének nevezhetem-e.

Olvastam egy hozzászólást, miszerint a grunge a 90-es évek emó forradalma, és egyet kell értsek. Hülye öltözködés, világfájdalom, 3 akkordos agyonjátszott popslágerek, idegzsibbasztó vinnyogás és sikoltozás. Mindemellett sokak tinédzserkorának meghatározó élménye, és ilyen minőségében megértem, hogy kiemelkedő alkotás volt a maga korában.

Kurt Cobain nyugoggyon békibe.

* azért a Foo Fighterst nem mondanám süllyesztőnek, bár én nem szeretem túlzottan

Horrortúltengésem van 2. (Végső állomás, 2011)

Híres tinihorror a Péntek 13, Horrorra akadva stb. mellett. Az első résznél megvallom őszintén, kis híján valami melegség folyt a bokámon, nade az 11 évvel ezelőtt volt! A második rész követte a szép hagyományokat, de a harmadik és negyedik borzalmas, színvonaltalan, kategórián kívüli ipari hulladék volt. Kíváncsi voltam, fel tudott-e nőni az ötödik rész a klasszikusok szintjére? A válasz: nem.

A forgatókönyv írójának (Eric Heisserer) nyilván vörösben izzott az agya, hogy miféle hülye halálnemeket találjon ki a főszereplők számára. Azt ugyanis feltételezem, nem kell bemutatnom, hogy ez a film miről szól (de azért gyengébbek kedvéért álljon itt egy keretes).

A filmsorozat alap ötlete, hogy az egyik főszereplőnek látomása támad, olyan tisztán látja a maga és társai halálát, mintha tényleg megtörténne. Ezután felriad, bepánikol, elrángatja a barátait a helyszínről, ahol rövid úton kiderül: tényleg megtörténik a katasztrófa (repülőgép-szerencsétlenség, autópálya-baleset stb.) A csavar csak ezután következik: mivel lényegében átverték a Halált, keresztülhúzván a számításait, ezért a Halál megmérgesedik és érdekes halálnemeket talál ki a szereplőknek; akiket olyan sorrendben pusztít el, ahogyan eredetileg is meghaltak volna. Miután a főszereplők erre rájönnek, mindig a soros embert próbálják megmenteni, de nyilvánvalóan bukásra vannak ítélve.

Tehát, visszatérve a halálnemekre: Az első két részben szerintem teljesen hihető, bár igen különleges halállal haltak az emberek. Ebben az ötödikben viszont egyszerűen NEVETSÉGES, abszolút nem reális, iszonyatosan gagyi dolgok vannak. Egy 15 éve praktizáló tornászlány úgy esik le a korlátról (mármint a tornaszerről), hogy kettétörik és úgy összehajtogatódik, mint egy könyv. Egy srácnak egy kb. 5-6 kilós Buddha-szobor teljesen, papírszerűre szétlapítja a fejét. Egy lánynak lézeres szemműtétet végez egy orvos egyedül (!), közben ki kell mennie, a kinti helyiségben víz fröccsen egy konnektorra, ennek hatására a műtőhelyiségben felerősödik a lézer és kiégeti a szemét. Egy férfi felakasztódik az állkapcsán keresztül egy horogra, mire az felmegy az agyába és a feje tetején jön ki. Egy másiknak egy franciakulcs keresztülmegy a fején. Haha, nagyon hihető!

Az egész film teljesen hiteltelen ettől a sok butaságtól. Az utolsó fél órát már csak becsületből néztem végig, és addig sem döntött le a lábamról az izgalom. Egyetlen jó poén a befejezés, amivel egy kis utalást tesznek az első részre, de ez minden. Gyárban, futószalagon készült, nemcsak hogy felejthető, de megjegyzésre nem érdemes történet, ostobaságok és a fizika teljes semmibevétele, újrahasznosítható jellegtelen szereplőkkel.

Borzasztó csalódás! A Dolog és a Rémálom az Elm utcában szerzőjétől nem ezt vártam volna! Lehet, hogy a mai fiataloknak ennyi elég? 🙁

Pontszám: 1,0 (imdb: 6,4)

Horrortúltengésem van 1. (Grave encounters, 2011)

Sikerült kikölcsönöznöm a legolcsóbb kölcsönzőből (=haverok) az alábbi filmeket: Grave Encounters (szerintem ennek nincs is magyar címe, legyen mondjuk “Kriptabeli találkozások” vagy “Randevú a túlvilággal”), illetve a már jól ismert Végső Állomás (Final Destination) sorozat ötödik epizódját (jézusom, Emberevő Robotok a Marsról V!). A kettő között azért volt egy jelentős különbség. Az elsőt leírom itt, a másodiknak külön posztot szánok; mert annyira eltér a tetszési indexem hogy ezek nem férnek meg egy helyen.

Randevú a túlvilággal (2011)

Nem állítom, hogy túlságosan eredeti a téma, hiszen arról van szó, hogy egy tévés forgatócsoport szellemjárta helyeket látogat meg, és ott eltölt egy éjszakát, mindent lefilmezve, keresvén a kísértetek nyomát. Elég csak az 1408 c. filmre gondolni, amiről firkáltam is korábban. A recept ugyanaz, és mégis, ismét működik!

graveencounters.jpg Talán azért tetszett nagyon ez a film, mert amellett, hogy tényleg hangulatos, nem egy az egyben másolja az elődöket és szerencsére nem egyetlen kézikamerás jelenetként van beállítva az egész. Semmiképpen sem akarnám visszavonni, amit a [REC] vagy a Cloverfield kapcsán írtam a kamerázásról, de a Blair Witch projekttel kezdődő kézikamerás-rángatós, futás közben lengetős jelenetekből nekem már marhára elegem van. Ezt egyszerűen úgy oldották meg itt, hogy a forgatócsoport körbejárt a helyszínen, és a “forró pontokon”, tehát ahol mások szellemet láttak, felállítottak álló kamerákat is. Így be lehetett vágni a nem ugráló-hullámzó-rohanó képeket is. Nagyszerű ötlet!

Direkt előre rohantam kicsit: tehát, a film a producer nyilatkozatával kezdődik, amely úgy szól, hogy volt ez a csapat, de a hatodik rész forgatásakor beütött a krach. Hogy világos legyen, ezek nem szerkesztett képek, csak összevágták több tucat órányi felvételből. A hitelességet növeli ez a kis bevezető, amely után elkezdődik maga a film. Szintén abszolút hiteles, hogy a csapat vezére lefizeti a gondnokot, hogy ő is azt állítsa, látott már szellemeket, ezzel is növelvén a leendő nézők borzongását. Velük van egy ál-médium is, aki pátoszos és drámai hangon jelenti, hogy hol érez erőket, majd akivel a hivatalos forgatás szüneteiben jókat röhögnek az egészen, láthatóan a főszereplő Lance Preston (Sean Rogerson) is csak pénzt akar csinálni az egészből.

Bevonulnak tehát a hatodik helyszínükre, amely egy 1893-ban épült, mára elhagyott elmegyógyintézet. Alapból is bizarr helyszín, hát még ha belegondolunk abba, hogy abban az időben hogyan kezelték az elmebetegeket… lobotómia, éheztetés, szűk cellába zárás. Nem lenne csoda az sem, ha mégis felbukkannának visszatérő, nyugodni nem tudó szellemek! A hatás kedvéért bezáratják magukat a gondnokkal, majd eltöltenek egy éjszakát azzal, hogy bejárják a “forró” helyszíneket; diktafonnal furcsak hangokra, Geiger-számlálóval, iránytűvel és hőkamerával egyéb anomáliákra kutatnak. Persze semmi.

graveencounters2.jpg A vidám kis csapat akkor kezd el idegeskedni, amikor kiderül: óra szerint már reggel van, fel kéne jönnie a Napnak, de nem történik semmi. Még mindig este van! Az adóvevők véletlenszerűen elromlanak és megjavulnak, a kamerák összeszedésével megbízott operatőrnek nyoma veszik, hirtelen érdekes parajelenségeknek lesznek szem- és fültanúi. A másik beparázott operatőr kitöri a bejárati ajtót, azonban szembesülniük kell azzal, hogy ott is folyosó van: Az épület végtelen folyosói, lépcsőházai és bizarr szobái folyamatosan változnak körülöttük; és az éjszaka látszólag örökké fog tartani. Az eltévedt, hívatlan látogatóknak előbb-utóbb le kell menniük az épületeket összekötő, több kilométeres folyosórendszerbe is…

Nem lövöm le a továbbiakat, Ashleigh Gryzko elég meggyőző Sasha Parker szerepében, és a többiek is jók. Nem volt rossz szórakozás, szépen felépített és kibontott cselekmény, noha természetesen követi a klasszikus hagyományokat, nem is tehet mást.

Pontszám: 7,5 (imdb: 6,3)