At Night I Fly – September Kills (EP, 2012)

atnightifly_septemberkills_cover_small Az “At Night I Fly” egy magyar formáció, amely remélhetőleg nem csak egy EP erejéig állt össze, mivel egészen jó progresszív rockot nyomnak. Nem is csoda, mivel nemzetközi szinten is elismert tagokból áll a banda:

  • Bátky Zoltán, a Stonehenge alapító tagja és az After Cryingban is énekelt, nem utolsó sorban a Queen Emlékzenekar énekese. Kvalitásairól ez a három zenekar talán el is mond mindent. Nagyon jó énekhang, csodás technika, nem utolsósorban dobolni is tud
  • Horváth András Ádám: Az After Cryingban játszik ő is, sokat nem tudok róla de naggyon szakítja a húrokat ezen az albumon
  • Nagygyörgy Gábor: Annyit tudok róla, hogy a K3 nevű zenekarban dobol, nem hallottam még. Ezen az albumon szerintem elég unalmasan játszik, vagy nem Portnoy bácsihoz kéne hasonlítanom? Az biztos, hogy technikailag ott van a szeren
  • Hegyaljai-Boros Zoltán: A basszeros. Hát, Ő komoly srác, a szó szoros értelmében is játszik komolyzenét, és az EP-n is bemutatja, hogy Magyarországon is élnek zseniális basszusgitárosok

Négy szám készült erre az EP-re, nézzük milyenek is? (A szövegeknek nem néztem utána, bevallom, de ez most nem is kritika lenne, hanem csak egy kis ismertető, talán én is hozzájárulok az ismertségükhöz, még ha elég csekély mértékben is.)

Az “Alianetad” kicsit nekem túlságosan kemény kezdés, a verssorokat BZ szinte reppeli, a szinti gyors és kemény mintákkal támogatja a sorok közeit. A refrén már dallamos, szóló tetszik, de (és ez igaz az egész albumra) eléggé Dream Theateresre sikeredett.

A címadó dal egyértelműen húzószám, ügyes váltásokkal, több szerepet kap a basszus is. A szóló kezdeténél nekem kicsit furcsa a váltás, mintha cellux-szal ragasztották volna össze a számot két részből, aztán visszatér a slágeres refrén szerencsére és el is feledkezhetünk a többiről.

A Spiral tetszik legjobban nekem, én ezt tettem volna fel első számnak, mivel ez egy afféle lassabban induló, és kicsit lassabb de valahogy zúzósabb, komorabb szám is, ami nagyszerűen meghatározta volna az album hangulatát (mint ahogy teszi is, de csak a harmadik negyednél). A DT hangzás itt talán a leginkább egyértelmű, viszont a refrén itt a legjobb (nagyon tetszik a sorok közé beszúrt szövegelés).

A Stolen Seconds egyértelműen az album csúcspontja, nem is annyira a tetszési indexben, hanem felépítésében, megoldásaiban. Ahogyan bort is kóstolgat az ember, a végére tartogatja a testesebb darabokat, hát valahogy így van itt is. A gitár és a szinti egyensúlya itt tökéletes, ének zseniális, ez tényleg az a szint, ami bárhol megállná a helyét – nem lenne rossz őket tenni a legközelebbi DT turné előzenekarának, csak lenyomnák a Stolen Seconds-ot bemelegítésképp és az alaphangulat garantált lenne.

Nos, konklúzió nincs, mert nem jut eszembe semmi magvas gondolat. Szerencsére meghallgathatók a neten, én is onnan hallgattam. AJánlom.