Szülinap :-)

Tegnap volt a kislányom, Angéla első szülinapja. 🙂 Miről kéne megemlékeznem a naplómban, ha nem erről a jelentős eseményről? :-))

angi_egy_eves

Boldog szülinapot, Drága! Igyekszünk, hogy meglegyen a boldogság és az egészség, ezért ezt nem kívánom, hanem tenni próbálok érte.

Dream Theater – Dream Theater (2013)

dreamtheater_2013Szokásos hosszú bevezetőimet mellőzve: Kigyütt az új DT album, saját nevük az album címe (nekik is lett Black albumuk, mint a Metallicának, hehe). Saját bevallásuk szerint visszatérnek az első albumaik gyökereihez (cinikusan hozzátenném, hogy az elmúlt évek zsákutcái, kiútkeresési kísérletei után), ami alatt azt kell érteni, hogy könnyedebb, technikásabb zenét tolnak a durva, szálkás és valljuk be, kicsit primkóbb metál után. Az albumot először hallgatom meg, és szokásomhoz hűen csak addig írok egy számról, ameddig szól. Vágjunk bele.

False Awakening Suite

Getszó, ez az album nagyon elkezdődik! Mi ez, licenszeltek a Symphony X-től? Ööö és mi az, hogy egy 2:42-es számmal indítanak, ami 3 részre van bontva??? Egyik meglepetésből a másikba estem. A 0:55-nél kezdődő második eposz már jobban Dream-re hasonlít, aztán ismét egy klasszikus rész, amit talán a Nightwish-től is kölcsönözhettek volna. Nekem mégis igen tetszik, hiszen hangulatában a The Odyssey-t juttatja eszembe.

The Enemy Inside

Durva témázgatással indul, még mindig nem szólalt meg LaBrie, az első két percben egyelőre korábbi magukat ismétlik (ez egy öndefiniáló albumnál nem is probléma). Leginkább természetesen Mangini munkájára voltam kíváncsi és meg kell mondjam, méltó utódja Portnoy-nak (pedig bevallom, én már előre siránkoztam és temettem a zenekart), olyat üt amire semmilyen panasz nem lehet – precíz, technikás, kreatív. Lehet, hogy Portnoy-nak több a díja, de szerintem Mangini is elkezdi gyűjteni őket hamarosan… Nem tudom, miért, de kicsit soknak érzem a riffet és kevésnek a szintetizátort ebben a zenében, pont azt nyilatkozta LaBrie, hogy erre az albumra “felpuhulnak”, erre itt ez a szám tele erős zúzással – Rudess már kezdene kibontakozni, amikor Petrucci a fejére koppint elképesztő kreativitásával. Na nem mintha ez probléma lenne… Hopp, a negyedik perc végén megjött Rudess a szintivel, és egy szép szóló is. Ettől még nem fogja nyomni a Viva+, az biztos. 🙂

The Looking Glass

Ez már-már slágergyanús szám az Images stílusában; váltakoznak a komplex és gyors részek, majd lassabb szintis megoldások, és végül a lebegős, lírai részek, egyfajta hullámzást adva az egésznek – igen kellemes. Végre több szerepet kap Myung Mester (miért nem írnak egy számot csak basszusgitárra? Ez az ember azt is megoldaná, nagyon szépen játszik). És mekkora már ez a szóló, zseniális!!! De miért ilyen rövidek a számok? Alig van időm írni róluk.

Enigma Machine

Eddig ez a “legunalmasabb” szám (természetesen a legunalmasabb csak idézőjelben értendő, hiszen vannak olyan zenekarok, amelyek 30 éves fennállásuk alatt nem állnak elő ennyi témával és váltással, mint a DT ebben a számban; mégis ez eléggé öncélú technikai magamutogatásnak tetszik, nem érzem a koncepciót. Mindenki nagyszerűen végzi a feladatát és nincs kétség a tagok tehetsége felől, mégis kicsit az az érzésem, hogy itt mindenki külön feljátszotta legjobb tudását, de kevés a csapatjáték és túl sok a felesleges “villantás”. Nem ez lesz a kedvencem.

The Bigger Picture

Szépen, dallamosan indul a szám, de mi ez a fáradt, színtelen ének? Nagyon nem tetszik – a refrén nagyon jó, de nem éreztem nagyon különbözőnek egy Linkin Park számtól. 🙁 Ez eddig a legpopulárisabb szám az albumról (az ötödik perctől még Queen-es hatás is kihallatszik!), ami önmagában nem baj, de ez a fáradt ének és fáradt őszi légyhez méltó szóló nem teszi vonzóvá az én szememben. Öööhmmm hmmm, 5:12-től ez tiszta U2, de nagyon jól sikerült ez a váltás, lehet hogy ez a szám még menthető? 🙂 Komolyan, a nagyívű befejezés képes volt felhozni a számot

Behind the Veil

Apám, ez a kezdés a Tangerine Dreams-től is jöhetett volna, nagyon kellemesen atmoszférikus, keleti hangulatú a téma. Jordan Rudess-t végre hagyják dolgozni, és 1:22-ig csakis övé a főszerep. Majd Petrucci Mágus is belép, és igen kellemeset alkot. Labrie hangja kicsit torzítva jobban hangzik, a bridge alatt megint fáradtnak és erőtlennek tűnik, a refrén alatt kicsit feljavul, de Russel Allen-hez képest továbbra is erőtlen és halovány. Ez a szám viszont nagyon rendben van, megkapjuk a gitártéma-szinti téma “versenyét”, egymásra felelgetését, amit én úgy szeretek, kapunk remek szólót, a doboktól kettéáll a fülem, és főleg lényeges, hogy ez az egész gyönyörűen van egybegyúrva, jó a refrén (persze tábortűznél nem ezt fogjuk elővenni valszeg :-)) és úgy egészében véve tökéletes.
dreamband
Surrender to Reason

Akusztikus résszel indul, és szépen építkezik a szokásos fantasztikus Petrucci-riffekkel felfelé, szépséges kórussal, nagyívű gitárszólóval és befejezéssel; egy igazán szép lírai darab. Ezt egyszerűen csak végighallgattam, anélkül, hogy különösebben kielemezném, mert nincs rá szüksége.

Along for the Ride

Valamiért már az első másodpercben a Surrounded-et juttatja eszembe. Elképesztő, hogy hogyan lehet így dobolni… Mangini zseniális, mégsem valószínű, hogy pusztán protekcióval került be :-)). Ebben kellően összeszedett a szinti is, mégsem öncélú (szerintem egyáltalán nem primitív, mint ahogyan pár kritikus állítja); kellemes a refrén, szóval isméát egy jól összerakott neoklasszikus balladát hallunk. Ennél több nem is marad meg bennem, hiányzik egy olyan rész, motívum, riff, prüntyi, váltás, szóval bármi amitől emlékezetes maradna.

Illumiation Theory

És végül az albumot (remekül) lezáró, 22 perces, magvas darab. Ebbe valóban bele lehet harapni és rágcsálni egy darabig, ezért első hallásra valószínűleg keveset értek meg belőle. Van benne sok zseniális riff, Rudess-féle “elszállások”, amit mondjuk egy jazz-szám közepén nem értékelnék, itt azonban kellemesen fűszerezik és fellazítják a komor hangulatot (valljuk be, Rudess nagyon kellett anno a zenekarba és még ha mostanára már unalmasnak tűnik a fanyalgóknak, nélküle a banda nem hozta volna össze a Scenes-t sem és ezt a szintet azóta is hozza). Meglepetés a nyolcadik percnél érkező klasszikus rész, ami simán bármelyik Disney-rajzfilm aláfestő zenéjeként elmenne egy jelentősebb jelenethez – én ki tudnám hagyni, de a vonósokat mindenki szereti, és a folytatás a szaggatott basszer/gitáros és dob témával nagyon odacsap. LaBrie üvöltése viszont olyan, mint az összes többi: egyszerűen erőtlen. Nem akarnának kipróbálni egy új énekest…? A mögötte érkező rifftömeg és ismét Rudess először nagyon üt, aztán kicsit túl sok lesz, de szerencsére ügyesen kijönnek belőle. Picit most az az érzésem, hogy szét van esve ez a szám, nincs az az elképesztő koherens erő, amely a Symphony X szűk 45 perces számait szokta összefűzni. 🙂 Érdekes, hogy a 19. percnél kvázi véget ér az album, aztán még érkezik egy szép zongorás, kellemes rész (outro? reprise?).

A zenekar annyit nyilatkozott, hogy ezzel az albummal visszatérnek a gyökerekhez. Ez talán nem baj, a DT a legismertebb és sokak szerint stílusalapító progresszív rockzenekar, tehát ha az ő elképzelésük szerint így kell kinéznie egy progresszív rock lemeznek, akkor én miért vitatkoznék? Rengeteg hallgatnivaló összegyűlt, amivel az elkövetkező pár évben szerintem jól elleszünk.

Legjobban a The Looking Glass és a Behind the Veil tetszik, meglepetés-szám a The Bigger Picture, és valamennyire a záró szám is. Összességében nem egy rossz album, a Train óta meg főleg, nálam kap egy 90%-ot.