Ez egy álom (Csepregi Tamás: Szintetikus álom)

szintetikus_alom.jpg Biztos vagyok benne, hogy a XXI. század első évtizedének legjobb sci-fi könyvét olvastam a napokban. Ha ez a könyv regény lenne, akkor – annak ellenére, hogy a kíberpunk már 20 éve minden lényegeset elmondott, amit tudott – ezt egy kis időbeli visszacsatolással William Gibson Neurománcához tenném hasonlatossá, de sajnos az összehasonlítás nem lehetséges, lévén a Szintetikus álom novellák gyűjteménye.

Bevallom, nagyon tetszett az egész. A nyelvezet, a technoszövegelés, a nem túlbonyolított, de jó mondatszövés magával ragad; és igen erős tényező az is, hogy a történetek Magyarországon, közelebbről Budapesten játszódnak, így simán bele tudtam élni magam a sztoriba.

A kíberpunk hagyományait követve a történet szálai 2081-ben, illetve 2062-ben szövődnek. Budapest körbe van zárva falakkal, az embereket vírusos járvány tizedeli, a kormány bukásával egy cég, a Pest-Buda Agglomeráció Rt. vette át az irányítást. A főváros a kőgazdagok elzárt és őrzött villáiból, a kínaiak kerítéssel körbevett negyedéből, kavargó füsttel és szmoggal körbevett gyárépületekből és a szegények lepukkant házaiból áll. A várost elhagyni szinte lehetetlen, de ha mégis, nincs visszatérés. Megvan minden klasszikus szájberpunk fél és szereplő: bedrótozott hackerek, karhatalom, kínaiak (ők vették át a stafétát az ős-kíber regények japánjaitól), lerobbant környezet, gengszterek, elnyomott munkásréteg; sőt, még para-érzékeny médiumok és sugárfertőzött zombik is. Szintén a műfaj hagyományait követve nyolc bűnügyi történetet, plusz egy kellemes hangulatfestő novellát olvashatunk.

Nézzük sorban a novellákat: Az első, Kontakthiba című, alapból nagyon magasra teszi a lécet. Ez egy klasszikus CP környezetbe helyezett film noir; így máris érthetővé válik a könyv hátuljára nyomtatott ajánlóban szereplő “cyber noir” kifejezés. Zseniális, egyből magával ragadó történet, nagyon jó csavarral a végén. A Sárkány röpte kicsivel gyengébb, egy tipikus céges karrierista történetét beszéli el, egyértelmű befejezéssel. A tétre, befutóra hihetetlenül, elképesztően jó történet, az elbeszélés a szereplők váltakozó szemszögéből bomlik ki. Az Analóg dallamok szerintem egy kicsit elvesztegetett történet; majd mindjárt kifejtem, hogy miért. Ez egy idős bácsikáról szóló kis giccses szösszenet, aki a régi idők szépségén kesereg, aki a zenében és a szeretetben találta meg önmagát. Ennek ellenére hangulatos. Az Óriás tetszett, nem a legerősebb, de szép klasszikus kerek szerelmi történet, amelyben a nyomozó beleszeret abba, aki után nyomoz. Az Utolsó utáni pillanat ismét egy minőségi munka, az egyetlen kritika, amivel illethetném az az, hogy ehhez nem kellett volna cyberpunk környezet. De nagyon jól áll neki! Ebben egy egykoron menő, mára lecsúszott sportedző küzdelmét ismerhetjük meg ellenfelével, végül az életben maradásért. A Puszta formalitás nálam viszi a pálmát, a könyv csúcspontját jelentette; ráadásul ez a történet köt össze két másik novellát is, és ebben összeér a három szál. Itt végre az első kínai főszereplőt láthatjuk, aki igen jól keveri a szálakat. 🙂 A címadó Szintetikus álom egy klasszikus, jól ismert ötlet zseniális megvalósítása, amelyből akár kisregény is születhetett volna, sajnos valahogy kevés benne a kraft, egy kis plusz energiával sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle. A főszereplő az álmait adja el egy szórakoztató cégnek, azonban felmerül egy kis mellékhatás is…

Amit abszolút nem értek, az a befejező negatív visszacsatolás. Mi a fenéért lett ez epilógus, amikor az összes többi történet előtt játszódik, ráadásul igazából nem is ad megoldást az elvarratlan szálakra, és a szereplők életéből nem tudunk meg igazán plusz dolgokat, amelyeknek addig rejtve kellett volna maradniuk. El sem vesz, de hozzá sem ad az egészhez. Miért nem lehetett ezt elsőnek beszerkeszteni?

Természetesen van kritikus mondanivalóm is, de előtte elmondanám, hogy szerintem Csepregi Tamásról még sokat fogunk hallani, és egy ragyogóan jó sci-fi író születését sejtem.

És akkor jöjjön az, amin még lehetett volna javítani: Nyilván mindig probléma, ha egy sztori nem a mi világunkban játszódik. Rengeteg dolgot meg kell magyarázni, hogy mi miért éppen úgy működik. Sok író ráadásul már betegesen túlmagyaráz mindent, belerak a történetbe mindenféle hülye fizikai teóriákat, futurisztikusnak hangzó berendezéseket stb. szerencsére itt ilyesmiről nincs szó, azonban nem sikerült teljesen jól megoldani ezt a narrációt. Kilóg a lóláb, amikor egy szereplő magában morfondírozva elmondja, hogy hogyan is működnek a sick-o-maticok (amivel ellenőrizni lehet, hogy valaki megkapta-e a fertőző betegséget), hiszen ezt nyilvánvalóan mindenki tudja, aki abban a világban él; és a főszereplőnk sem gyengeelméjű, hogy emlékeztetni kelljen magát erre. Tök jól fel lehetett volna használni erre az Analóg dallamokat, amikor a bácsika visszaemlékszik, hogy hát igen, jött a Q-vírus és felállították a sick-o-matákat. Különösen hülyén jön ki a narráció azoknál az egyes szám első személyben játszódó történeteknél, ahol az adott szereplő meghal. Ha meghalt, akkor ki is mondja most ezt el?

A másik, hogy kicsit talán nekem még sok is volt a CP szereplőkből: végülis a zombikkal nem kezdett semmit a szerző, néha ott voltak, mintegy a történet valósághűségét emelendő. Nem igazán értem, hogy a parafenoméneket miért kellett belekeverni, gondolom divatos lehet. De vámpírokat sem rakott bele a történetekbe szerencsére, pedig azok is divatosak…. szóval talán kicsit jobban jártunk volna, ha a túlzsúfoltság helyett pár elvarratlan szálról kapunk több infót.

Ezzel együtt, komolyan a múlt évtized legjobb könyve a stílusban, mindenkinek ajánlom elolvasásra – aki csak ismerkedik a kíberpunkkal, annak azért, aki szereti, annak pedig azért.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *